„A rádió összekapcsolja önt az egész világgal” – mondta egy régi hirdetés. Lehet, hogy ezért nincs rádióm. Aránylag ritkán találkozom e fontos műszerrel és ilyenkor mindig újra felfedezem. Izgalmas és veszélyes játékszer, végzetes, kétélű ajándéka a sorsnak. Minden félévben új típust hoznak forgalomba. A készülékek egyre szebbek, egyre áramvonalasabbak, egyre hibátlanabbul kapcsolnak össze az egész világgal. Emlékszem, tizenöt évvel ezelőtt hallgattam először rádiót. Amatőrkészülék volt és dróttalanságához képest feltűnően sok összegabalyodott drót volt körülötte. Ijesztően recsegett, de egyszerre elhalkult a robaj és néhány pillanatig zenét lehetett hallani, erőtlenül, de tisztán. „Róma” – mondták mellettem. Megvallom, meghatódtam. Úgy éreztem, egészen nagy dolognak voltam tanúja. Azóta sem volt ilyen rádióélményem. (Búcsú az értelemtől, 1939. február 12.)
Eltorzultan és problematikusan feküsznek a mélyben a „Thetis” halottai. Láthatatlanok és fenyegetőek odalenn a tenger alatt; láthatatlanok és fenyegetőek, mint az elfojtott rémület a lélek mélyén. Fölöttük a víz hullámzik egyhangú ritmusban, mint az idő. Távolabb Európa csikorog nyugtalanul. A kilencvenkilenc halott feszülten vár valamire az elsüllyedt tengeralattjáróban. „Mint gondolatjel, vízszintes a tested” – írta József Attila egy halottról. A liverpooli öbölben kilencvenkilenc gondolatjel szaggatja meg és teszi drámaivá a különben oly pátosz-mentes angol szöveget.
A tenger hullámai után most a viták hullámai csapnak össze fölöttük. Egész Anglia róluk vitázik, még a parlament is. Maga a miniszterelnök is nyilatkozott: aztán majd nyilvános vizsgálat következik, főtárgyalás-szerűen, mint a nagy bűnügyekben. „Meg lehetett volna menteni őket?” – e kérdés kínozza a brit közvéleményt…
…Nincs könnyebb, mint ölni és nincs nehezebb, mint menteni. Csodálatosan tudunk ölni, bravúros mesterségbeli tudással, játékos eleganciával. Már mindent elértünk ezen a téren, mindent, ami a legmerészebb képzelőerő kitalálhat. De menteni még mindig alig tudunk. A legegyszerűbb esetekben is csődöt mondunk: ahol csak egy kis mozdulat kellene, éppen csak erre a kis mozdulatra nem futja erőnkből és eszünkből. Ugy termeljük a halált, mint a vérbő és zseniális művészek a remekműveket – és úgy kísérletezünk a segítséggel, a mentéssel, a gyógyítással, mint ahogyan ügyetlen és tehetségtelen dilettánsok küszködnek az alkotás nehézségeivel. „Ők nem várták meg a háborút” – írja egy angol lap a „Thetis” halottairól. Előre mentek és most odalent várnak, feszülten, drámaian, mint a gondolatjelek. Várják, hogy mi következik, hogy ki megy majd utánuk, hol és mikor. Fölöttük a halak végzik néma és részvétlen őrjárataikat. És a halakon túl és a partokon túl Európa alussza zaklatott, verejtékes álmát egy iszonyú reggel bódult előérzetével. (Búcsú az értelemtől, 1939. június 11, London)
Már mindent sokszor elmondtam, különösebb eredmény nélkül. Hosszú időn át mindig ugyanazt mondtam, mert mindig ugyanabban hittem. Még most is hiszek, de már nem beszélek. Vannak helyzetek, mikor a beszéd céltalanná válik és amellett fizikailag is megnehezítik azok, akik nem szívesen hallják. Ilyenkor jönnek divatba a máglyák és a méregpoharak. Giordano Bruno máglyára ment, Szokratész mérget ivott. Én nem vagyok mély és fínom bölcselő, mint Bruno és Szokratész. Sohasem mondtam olyan nagyszabású dolgokat¸ mint ők, csak azt ismételtem makacsul, éveken át, hogy kétszer kettő az négy. Ezt a tanítást eleinte bűnös tévtannak nyilvánították. A felháborodás, amit szerény megállapításom kiváltott, további makacs kitartásra izgatott. Most már azonban ezen is túl vagyunk. Ma már, ha azt mondom, hogy kétszer kettő az négy, fölényesen nevetnek rajtam és csaknem elnézően jegyzik meg, hogy soha életükben nem hallottak ilyen képtelen ostobaságot. A máglyát és a méregpoharat még csak vállalnám, de nevetségessé válni nincs kedvem. Nem mintha bántana, hogy nevetnek rajtam, egyszerűen csak nem szeretem a hiábavaló dolgokat. Nincs kietlenebb érzés, mint fölöslegesnek lenni…
A nap hanyatlik, nemsokára indulnom kell. Három könyv és néhány fénykép: ez minden, amit magammal viszek. Nem sok, de talán ennyire sem lesz szükségem. Az út kimenetele nem nagyon érdekel – ami érdekelt, az nagyjából elmúlt. Szerettem volna mélyebb, őszintébb, szabadabb értelmet adni az életnek, a magaménak és a többiekének. Szerettem volna megérni, hogy a civilizáció többet jelentsen, mint kifogástalanul működő jégszekrényeket és modern mellékhelyiségeket. Amiért éltem, az most nem időszerű. Minden jel amellett szól, hogy hiába éltem. De azért, bevallom, voltak nagyon szép napjaim is. Az életnek vannak apró, jelentéktelen szépségei, melyek váratlanul napfényessé és örökemlékűvé tudnak tenni egy-egy „eseménytelen”, „szürke” órát is. Hála Istennek, akadtak ilyen óráim. Ezek természetesen kivételek voltak – talán azért is olyan szépek és felejthetetlenek. Az órák többsége, ha nem is volt rossz, többé-kevésbé kínos volt. Van egy érzésem, melytől nyilván sohasem fogok szabadulni. Ez az érzés ott van minden hangulatnak mélyén. Zavart, bizonytalan érzés, mintha elvesztettem volna valamit; mintha reggel elfelejtettem volna magamhoz venni valami döntően fontosat, ami nélkül nem teljes az élet… (Búcsú az értelemtől, 1939. augusztus 6.)
