Egy ember ittasan ment végig az utcán ünnepnap délelőtt. Lába gyerekes-gyámoltalanul imbolygott, szeszélyes cikk-cakkokban a járda két széle között; de magas törzse büszkén, szinte kihívóan feszült meg és mongolos metszésű, szép, fiatal arca öntudatos volt, kemény, csaknem fenyegető. Néhányan megmosolyogták jellegzetes járását: ezekre olyan súlyos, átható pillantást vetett, hogy arcukra fagyott a fölény. Csak percek múlva ismertük fel: az utcaseprő volt, aki mindennap megjelenik ezen a tájon formaruhában, józanul és észrevétlenül.
Pirosbetűs nap és néhány pohár szesz kell hozzá, hogy az utcaseprő a kocsiútról a járdára lépjen és felemelje a fejét. Hat napon át a kocsiúton él és pillantását a kövezetre szegezi. Az ő világa a kövezet és annak is legsivárabb része: az a sekély és szennyes szöglet, amit a kocsiút vízszintese és a járda párcentiméteres függőlegese alkot. Sekély, de nagyon hosszú ez a szeglet, szinte végtelen. Uccasaroktól uccasarokig ér, de ott sem ér véget. Megtörik, tovább fut és kiismerhetetlen labirintus-vonalával telerajzolja a várost. Az utcaseprő ezzel vívja legnehezebb harcait. A város szennye beveszi magát ebbe a zugba és sokáig ellenáll a seprű támadásainak. Az utcaseprő dolga „gusztustalan” foglalkozás és mint ilyen, a civilizáció alapja. Nélküle nem lehetnénk európai kultúremberek. Bölcselők és költők a legvadabb Kelet-Ázsiában is voltak mindig: utcaseprők csak Európában vannak. Ez a magas fiatal férfi napi nyolc óra hosszat szagolja a piszkot, hogy büszkék lehessünk Európára. (Búcsú az értelemtől, 1937. december 25.)
Naponta sokszázszor hangzik el Budapesten a kérdés: „Hová jár mostanában?” Olyan ismerősök kérdik egymástól az uccán és villamoson, akik hosszabb idő után találkoznak. A válasz sokféle. „Operába járok” – mondják egyesek. „Uszodába járok” – mondják mások. Van-nak, akik bridzsezni járnak, vannak, akik színházba, kirándulásra, tüntetésre és futballmeccsre járnak. Hölgyek sűrűn járnak kozmetikushoz, mulatós emberek gyakran járnak budai kiskocsmákba és van egy kitűnő barátom, aki sakk-körbe jár. Elég sokfelé járnak tehát az emberek, de eddig még egyszer sem hallottam, hogy a barátságos érdeklődésre így felelt volna valaki: „Mostanában ágyra járok.” Ez a jelenség egyrészt meglepő, hiszen Budapesten a legújabb statisztika szerint 44.000 ágyrajáró van, másrészt viszont érthető, mert az ágyrajárókat általában nem szokták kérdezni. Nyilatkozataikra senki sem kíváncsi, politikai nézeteik iránt senki sem érdeklődik, ami elég igazságtalan, ha tekintetbe vesszük, hogy sokkal kisebb csoportoknak milyen döntő szavuk van gyakran. Negyvennégyezer ember még egy milliós városban sem „elhanyagolható mennyiség”. Mégis elhanyagolják őket, még hozzá alaposan. Még sohasem hallottunk jelentéseket arról, hogy az ágyrajárók higgadtan ítélik meg a helyzetet, vagy hogy mértékadó ágyrajárói körökben kedvezően fogadtak valamilyen törvény-javaslatot. Igaz, hogy ennek az ellenkezőjét sem jelentik soha. Az ágyrajárókról, akik pedig vannak, nem esik szó. (Búcsú az értelemtől. 1938. április 10.)
…A szigetek között természetesen felmerül a vágy: milyen jó volna szigeten élni, kettesben, vagy szűk baráti körben. Kibérelni egy apró szigetet, halászni, az őstermelés egyéb forrásait művelni, fürödni és aludni, távol ama bizonyos komoly történelemtől, mely egyre hangosabb lesz. Halakkal, madarakkal, juhokkal és maszatos gyerekekkel társalognánk és az egész szigeten nem volna rádió. Nagyszerű élet volna, annyi bizonyos; valóságos új paradicsom. És, hiába, mégsem volna az „igazi”. Már elkéstünk az egyszerű élet és az egyszerű örömök lehetőségétől. Halászás közben hirtelen, orvtámadásszerűen hiányozni kezdenek a könyvek. Máskor, a fügefa árnyas tövében kétségbeesetten jutna eszünkbe a mozi. Egy idő mulva pedig olthatatlanul hiányozna az emberek tömege, a közösség, mely gyakran kelt csalódást, sőt utálatot, de mégis csak melegít. Nem, nem a szigetlakás az igazi. Az ember éljen az emberek között, ez a természet parancsa, ez a végzet. A rossz, fájdalmas közösség is többet ad, mint a megnyugtató magány. A sziget csak kábítószer, súlyos visszahatásokkal… És különben: nincs is pénzünk szigetet bérelni. (Búcsú az értelemtől. 1938. július 24.)
Edgar Poe szürkén úszik a szürke Dunán a szürke felhők alatt. Lapos testén kiugró, alacsony acéltömbök, egyébként sima és egyöntetű. Egy asszony megy rajta végig, piros kendő a fején. Lassú ringó járással megy, nyomában kis fehér kutya szalad. Hátul kiemelkedő fehér kajüt, előtte kis asztal mellett két férfi, sötétkék tányérsapkában. Még hátrább rövid árbocon angol lobogó. „Edgar Poe” (most már illendően idézőjelben) angol uszályhajó, melyet egy kis angol gőzös vontat felfelé a Dunán. Az angolok mindenütt járatnak hajókat, a Csendes-óceánon, a Jeges-tengeren, a Jang-Ce-n és a Dunán. Nem meglepő tehát, hogy az ablakon kitekintve brit lobogót látok. Csak az a meglepő, hogy éppen Edgar Allan Poeról nevezték el egyik uszály-hajójukat, Poeról, aki nem volt angol és akinek semmi köze sem volt a kereskedelmi hajózáshoz.
Lassan, hangtalanul vonul el az amerikai költő neve a két part között. A verseire gondolok, e gyönyörű és őrült versekre és még őrültebb novelláira, melyek oly sokszor elevenítik meg a néma pillanatok iszonyú feszültségét. Szürke rongyokként függenek a felhők a komor Duna fölött, különös véletlen, hogy éppen most néztem ki az ablakon. Poe neve hirtelen tűnt fel és Poe-hangulatot teremtett…
Lassan, lassan vonul Poe különös emlékműve a Dunán, lomhán siklik a költészet az összekötő vasúti híd felé, – de végül mégis itt hagy, már csak kis szürke pont, azután teljesen eltűnik, a ritmikus részegség elillan, a tökéletes formák hangtalanul elenyésznek és én itt maradtam napjaink érdes, vaskos, csikorgó fájdalmaival és borzalmaival – a nyersanyaggal. (Búcsú az értelemtől, 1938. szeptember 4.)
