…Nagyon hézagos tudósítások érkeztek Athénből, a káromkodás elleni nemzetközi kongresszus munkájáról. A főbb előadásokból csak egy-két mondatot idéztek a riportok és mindössze arra a vitára terjeszkedtek ki egy kissé részletesebben, hogy azért éri-e a világot annyi baj, mert az emberek sokat káromkodnak, vagy megfordítva…
A nemes célkitűzésű kongresszust egyébként nagyon megnyugtathatta volna egy kitűnő kis könyv, melyet nem ártott volna nyilvánosan felolvasni. Robert Graves, a híres „Claudius”-regények szerzője írta körülbelül másfél évvel ezelőtt, „A káromkodás jövője” címen. Graves úgy találja, hogy a káromkodás alkonyodóban van… Őszintén sajnálja a káromkodás hanyatlását, és ebben az érzésében magam is osztozom. A káromkodás nem mindig kegyeletsértő. Egyrészt csak az esetek kis hányadában érint teológiai vonatkozásokat, másrészt bármiről szóljon is, nem a betűt kell nézni benne, hanem a szándékot. Ez pedig rendszerint nagyon ártalmatlan. A káromkodás alapvető célja a hirtelen fellobbanó indulat tömör és plasztikus szavakba foglalása: tehát a lírai műfajokhoz tartozik. Azt hiszem, az epigrammához áll a legközelebb. Graves „a szegény ember költészetének” nevezi és ebben sok az igazság.
Az igazi, spontán káromkodás nem szolgál gyakorlati célokat, nem akarja a szerző vagy előadó presztízsét emelni, vagy a címzett becsületét sérteni, vagy éppen a cselekedeteit befolyásolni. Az igazi káromkodás se nem gorombaság, se nem felszólítás vagy megbízás. Én például, ha időnként káromkodom, sohasem akarom ezzel a Beszkár-t rábirni, hogy több kocsit járasson a főbb útvonalakon. Ez súlyos visszaélés volna a műfaj szellemével. A magas színvonalú káromkodás, mint Graves is megállapítja, nem akar mást szolgálni, mint az örök szépséget. Pillanatnyi ihletben születik, szív van benne és lelkesedés. Még az ismert, bevett formulákat is friss motívumokkal, finom ötletes árnyalatokkal gazdagítja a tehetséges káromkodó. Egész egyéniségét beleviszi a rövid, de átérzett szövegbe: úgy káromkodik, ahogy a madár dalol. (Búcsú az értelemtől, 1937. október 24.)
Utoljára a római futballpályán győztem, de ezt nem vettem észre. Késő este hallottam az utcán, hogy milyen fényes diadalt arattam, mialatt gyanútlanul ültem otthon. „No igen”, – mondtam lelkesen és másra gondoltam. Pedig őszintén „kollektív” lény vagyok és a közügyek jobban érdekelnek sokszor, mint magánügyeim. Alig egy héttel később Szent-Györgyi professzor megkapta a Nobel-díjat. Az egész ország örült és én is örültem, fenntartás nélkül feloldódva ebben a közösségi érzésben, mintha valami személyes szerencse vagy meg-tiszteltetés ért volna…
*
A régóta esedékes magyar Nobel-kitüntetés soha jobbkor nem jöhetett volna és nem érhetett volna alkalmasabb embert. Jobb így, mintha író kapta volna: az irodalom ma – csekély kivétellel – sajnos, egyre közelebb áll a kábítószer-kereskedelemhez, mint a vitaminkutatáshoz. Ha pedig nem: könnyen kikezdhető és üldözhető. A Nobel-díjas magyar tudós helyzete biztatóbb, világítóbb, bátorítóbb. A C-vitamin, melyhez legnagyobb felfedezése fűződik, a skorbutot gyógyítja, a P-vitamin pedig, melyet egyedül neki köszönhet a világ, a vérzékenység bizonyos eseteit. Senki sem fogja felelősségre vonni, hogy miért kutat ilyen irányban, senki sem fogja a szemére vetni, hogy elfogultan támadja a betegségeket, senki sem fogja üldözni, amiért „tendenciózusan” figyelmen kívül hagyta, hogy a skorbutnak és a vérzékenységnek vannak „jó oldalai”, sőt, „érdemei” is. Ilyen veszélyek nem fenyegethetik: szaktárgyának és világtekintélyének kettős immunitása védi és vele együtt, rajta keresztül védi az elvet, a kutatás szabadságának oly sokszor és sokfelől veszélyeztetett elvét. Ünneplik, lelkesednek érte és ki tudja, egyszer talán még tanulnak is tőle. (Búcsú az értelemtől, 1937. november 7.)
Az intellektuel, ha polgári öntudat nélkül polgári módon él, többé-kevésbé szigeten él: minden „egyéniség” vagy legjobb esetben minden család egy-egy sziget. Hogy enyhítsük ezt az elszigeteltséget, időnként (például ma is) felkeressük egymást. Társadalmi közösség híján legalább a társas közösséget keressük. Ezért vagyunk most tízen-tizenketten egy lakásban. Valamennyien vacsoráztunk otthon, a vendégségben mégis enni kapunk. Vannak, akik ezt helytelen túlzásnak tartják, – én nem. Az evés gyakran enyhíti a társas együttlét megpróbáltatásait. Különben is, megvannak ősi indokai az ünnepélyes kollektív táplálkozásnak. A ősember, ha idegen kereste fel, a jelek szerint vagy megette, vagy enni adott neki. Kezdetben, azt hiszem, inkább megette vendégét. A civilizáció alighanem ott kezdődött, mikor leguggolt a vendéggel a tűz mellé és megkínálta. (Hogy mivel, illetve kivel kínálta meg, az más kérdés.)
…Az értelem hívői egyre kevesebben vannak. Mind rezignáltabban ülik körül a gyengén melegítő tüzet és kevés bizakodással néznek a holnap elé. E pillanatban kissé fáradtan vitatkoznak korunk egyik csendes, de intenzív szégyenéről, a cselédkérdésről. Egy hölgy, aki különben „szociális érzékűnek” vallja magát, csalódottan panaszolja, hogy cselédje lop.
– Csodálom, hogy ezen felháborodik – szól közben valaki. – Érezzen inkább elégtételt. Aki lop, elismeri függőségét, kiszolgáltatottságát. Aki lop: kiegyezik. Belátja, hogy reménytelenül rabszolga, hogy nincs joga semmihez és ezért titokban, szerényen, mondhatnám „lopva” próbál enyhíteni a sorsán. Mindig csak az lop, aki kulinak érzi magát. Az ön baja akkor kezdődne, ha cselédje nem lopna, hanem erélyesen lépne fel. Ha az alkalmazott csak a „Ne lopj!”-parancsolat ellen vét, akkor még sértetlen a polgári tekintély. Csak akkor fordul komolyra a dolog, ha már a tizenegyedik és legfontosabb parancsolatot sem tartják tiszteletben, azt, amelyik így hangzik: „Ne kívánj magasabb munkabért!” (Búcsú az értelemtől, 1937. december 20.)
