A sokezeréves műemlékek látványát megszoktuk, az ókori tojás viszont egy kissé elakasztja a lélegzetet. Intellektuális gőgünkben csak a műalkotások halhatatlanságát ismerjük el; az „ércnél maradandóbb” tojás és borsó látványa olyan, mint valami szentségtörő lázadás a szellem szuverénitása ellen.
Milyen jogon vagytok itt? – kérdezzük sápadtan és sértődötten az örökkévalóságba jutott ételektől. Mai tojásokra és főzelékfélékre gondolok, melyek szintén túlélhetnek bennünket, valamilyen jól sikerült elemi csapás segítségével. Az ételnek, ha megtette kötelességét, el kell tűnnie, meg kell semmisülnie a biológiai Nirvánában. Ezek az ételek nem tették meg a kötelességüket, és tetejébe még át is mentették magukat a halhatatlanságba, koruk legszebb szobrai és képei közé. És ami a legsúlyosabb: pontosan olyanok, mint a mai tojások, diók és kenyerek. Csak ábrázolásuk stílusa változott két ezredév alatt, ők maguk nem. További kétezer év múlva is ilyenek lesznek. Fütyülnek a művészi stílusokra és általában mindarra, amire mi oly büszkék vagyunk. Gondolataink idővel elavulnak, nevetségessé válnak, főzelékféléink soha. A borsó halhatatlanabb, mint Cicero… (Búcsú az értelemtől, 1937. július 11., Nápoly)
Délutánonként különös menettel lehet találkozni a falu keskeny, meredek uccáin. Parasztasszonyok mennek libasorban, lassú, királynői járással. Nagy, nyers kőkocka mindegyiknek a fején. Máskor vidámak, nagyszavúak – most szótlanul, merev arccal menetelnek a nyomasztó súly alatt. Már Gregorovius is leírta ezt a menetet. Amióta csak Capriban házak állnak, mindegyiknek a köveit asszonyok vitték a fejükön. Így szállítják még ma is az építőanyagot. Ma is a női fej a legolcsóbb szállítási eszköz, úgy, mint mikor a pogány Tiberius palotája, vagy a karthauzi kolostor épült. Most egy luxusszálloda új szárnyához viszik a köveket az eleven kariatídok. Szegények itt az emberek. Kövek közt tengődnek, szárazon és majdnem semmiből, mint társaik, a kaktuszok.
Hadihajó járt a sziget közelében és naftával öntözte meg a tengert. Másnap petróleumfoltosan jöttek ki a vízből az amerikai, francia, német, hollandi, magyar, svéd és olasz fürdővendégek. Minden nemzet képviselői egyformán piszkosak lettek a sűrű fekete anyagtól. Valaki – nem tudni, milyen nemzetiségű, – rájött, hogy a növényi olaj eltünteti a foltokat. Percek alatt mindenki ott tolongott körülötte. Amerikaiak, franciák, németek, hollandiak, magyarok, svédek, olaszok szolgálatkészen adták egymás kezébe az olajos üveget és segítettek egymásnak a piszkos anyag ellen. Sohasem láttam még ilyen spontán és őszinte nemzetközi szolidaritást. Nem lehetne ugyanezt, nagyobb vonatkozásokban is? És főleg hadihajó nélkül? (Búcsú az értelemtől, 1937. július 15., Capri)
A tengervízből vidám emberek nyúlnak kényelmesen a part felé. De a parton túl újabb tenger kezdődik – és ennek már nem látni a partját. A tengervíz, melyből a jókedvű emberek a part felé nyúlnak, a hajó úszómedencéjében hullámzik.
A partot ügyes és jóízlésű hajóácsok építették a fedélzet közepére. Uszoda a tenger közepén – ez első pillanatban pleonazmusnak látszik, de nem egészen az. Eltekintve kézzelfogható testi kellemességeitől, azt hiszem, mélyebb, öntudatlanabb szükségleteket is szolgál. A parttalan tenger láttára az emberben néha felébred a vágy valami szűkebb, valami körülhatároltabb iránt. A végtelent nem lehet sokáig elviselni. Partok kellenek, keretek, lemérhető távolságok, lezárt perspektívák. Az egész gyakran félelmetes – részletek kellenek, melyeket el lehet választani és külön-külön, kényelmesen felhasználni kisebb-nagyobb emberi céljainkra. A részletek számítanak csak, amióta Dionyzoszt széttépték a féltékeny titánok….
Tudjuk jól, a teljes szabadság, a teljes formátlanság: halál. De az üres forma, melynek kereteiből kiveszett a végtelenség-darab, rosszabb a halálnál. Szép, sima, erős márványpartok kellenek a tengeri hajó közepére épített uszodának; de értelmetlenekké válnak, ha elpárolog közöttük a tenger sós vize. A végtelen és a forma küzdelmének sohasem szabad eldőlnie, mert bármelyik fél győzelme katasztrófa. Éljenek az emberkéz formálta partok, melyek megvédenek a formátlan végtelentől – de éljen a szüntelen vágy is, mely a partok ellen lázad és a végtelent követeli! (Búcsú az értelemtől, 1937. július 20., hajón)
