Nápoly és Pozzuoli között van a világ legszebb öble. Zuhog az őszi eső a világ legszebb öblében, a tenger fekete és tarajos. Felhő borítja a Vezuv csúcsát. Valahol messze sötét sziklafok emelkedik ki a vízből: Capri. A közelben kisebb sziklasziget, valamikor Lucullus villája volt itt, most fegyházépület díszíti. Mondják, hogy most nem olyan kellemes a tartóz-kodás a szigeten, mint Lucullus korában. Az öböl mentén halad az autóút. Csöpp falvakon megy át, szürke, vakolatlan düledező viskók között. Rongyos, vézna kis gyerekek nyüzsögnek a sárban, különösebb lelkesedés nélkül. Ugylátszik, nem tudják, hogy a világ legszebb öblében laknak.
…Így mentünk egy sötét, skandináv hangulatú délután a Solfatara felé.
A Solfatara a nápolyiak fiókvezúvja, kisebb, olcsóbb és hozzáférhetőbb, mint a főüzem. Miniatűr-pokol, akkora területen, mint a Szabadság tér. Kietlen hely, forró, bűzös gőzök gomolyognak lyukakból és az üreges föld kong a lábak alatt. Kövek, sár, homok, sehol egy fűszál. Egy helyen felszakadt a talaj: szurokfekete sűrű folyadék – folyékony láva – forr, bugyborékol és füstöl. Távolabb egy kis gödörben, homok forr szárazon. Cseppnyi víz sincs benne mégis olyan, mint forró víz az üstben. Fájdalmasan perzseli a tenyeret ez a homok. Apró földhasadékok fölé tartod kezedet: izzó levegőt lehell rá a föld. Minden göröngy gyanús, fojtott gőzök törnek ki alóla. Forrong minden a föld alatt és a levegőben folyton terjeng a kénszag: a veszély szaga.
Itt él ezen az aláaknázott talajon, egy kis házban, a vulkánidomító.
Nyugodt fiatalember, egyedül él itt. A nyitott ajtón át belátni az egyszobás kis házba. Díván van benne, asztal, rajta levelezőlapok, bögrék, poharak, zsebóra és más békés tárgyak. A vulkánidomító több nyelven beszél, pártjelvényt visel és a turisták előtt bemutatja idomított vulkánját. Mozdulatai öntudatosak, mint az állatszelídítőké. Ostor helyett fáklyát vesz kezébe, meggyujtja és lóbálni kezdi. Pokoli jelenet következik (a szó ősi értelmében pokoli): egyszerre ötven helyen ugranak ki füstoszlopok a földből. Lefogyott erők szabadulnak ki, vadul gomolyognak a láng körül. Az idomító félreugrik, elrántja a fáklyát – eltűnik a füst és látszólag helyreáll a nyugalom. Csak a föld kong fenyegetően és a levegőben úszik alig észrevehetően a veszély finoman kesernyés szaga.
A vulkánidomító pénzt kér mutatványáért. Apró láva- és kénkődarabokat is elad, amiket a szelidített vulkán termel a számára. Őrzi a vulkánt, mely már ősidők óta kialudt ugyan, de azért sohasem lehet tudni. Időnként mindig életjelt ad magáról, tölcsérek nyílnak a földben, kiárad a láva: ezt figyelni kell. Ki tudja, mi jut egyszer eszébe egy ilyen vulkánnak? (Az idő rabságában. 1935. november 20., Nápoly)
Nápolytól Rómáig utaztunk együtt az ismeretlen olasz katonával. Pár órával előbb még Herculanaeumban és Pompeiben mászkáltunk, halott uccák nagy, szürke kövein. Tető- és ablak nélküli házsorok között mentünk az esős, hűvös őszi délutánban. Csupasz atriumokat, ebédlőket és hálószobákat tekintettünk meg, kíváncsian és elfogódottan, mint a lakáskeresők. Herculanaeumban a lelkiismeretes őr megmutatta egy patricius villa patinás illemhelyét, Pompeiban rákönyököltünk egy uccára-nyiló söntés bárpultjára és belenéztünk a mélyesztett tartályba, melyből vagy tizenkilenc évszázad óta nem mértek bort. Ellátogattunk a Vettiusok házába is, megnéztük szép és pajzán falfestményeit. Végigjártuk az egész lefejezett várost, melyben minden épségben maradt, csak a tető hiányzott mindenütt. Steril, kemény és kissé félelmetes volt ez a megdermedt község, melyben csak egészen halkan mertünk beszélni, mint valami múzeumban, temetőben vagy orvosi várószobában, bár szebb és szuggesztívebb volt, mint ezek.
Szemben ült velünk a fapadon, erős öklére hajtott fejjel. Fölötte a csomagtartóban tornyosodott egész felszerelése. Sovány, fekete, latin fiú volt és hamarosan megbarátkozott velünk. Cigarettával kínálta meg feleségemet és elmondta, hogy szabadsága lejártával visszautazik ezredéhez egy északolasz városba. Személyvonaton megy, két éjszakát fog a fapadon tölteni. A mi utunk iránt érdeklődött és mikor megtudta, hogy Magyarországról jöttünk, elgondolkozott. Általában, sokat gondolkozott és aránylag keveset beszélt. Az olasz munkásoknál és parasztoknál hiába keressük azt a könnyed bőbeszédűséget és kissé lelkes önbizalmat, melyet a világ, az olasz polgárság egy rétege után ítélve, az egész fajta sajátosságának hisz. Ez a katona is, mint általában a „popolo”, a nép emberei (hacsak nem idegenvezetők), eléggé kevésbeszédű, de nagyon szívélyes volt, rögtön szolidaritást ajánló és kérő. Egy nép szociális érzésének legjobb próbaköve a vasúti utazás: zsúfolt vasúti fülkében, különösen késő este, csak nagyon kevesen tudnak segítők és együttérzők maradni. Ez a fiatal katona, mint minden olasz munkás, akivel találkoztunk, itt is megmaradt szociálisnak.
Lehet, hogy nemsokára Afrikába kell indulnia az ismeretlen katonának és az sem lehetetlen, hogy egyszer majd igazi Ismeretlen Katona lesz belőle az abesszíniai határon. Furcsa elképzelni róla, hogy gyarmati érdekei vannak és furcsa elképzelni, amint valami forró, trópikus sziklán fekszik félrebillent fejjel, ugyanúgy, mint itt a vonaton és mégsem egészen úgy. (Az idő rabságában. 1935. december 17.)