Most nem olyan művészetre van szükség, amely nyugtalanít, hanem olyanra, amely vigasztal! – jelentette ki egy rendőrtiszt, egy közeli ország fővárosában. A megállapítás rendkívül hasznos, mert a szakértők már Arisztotelész óta hiába vitatkoznak azon, hogy mi a művészet célja és most végre közigazgatási úton „nyert megállapítást”, hogy a művészet célja a vigasz. Ez a bűnügyi tisztviselő a maga hivatalos munkáján keresztül sokat láthat az életből és ő tudhatja a legjobban, hogy az emberek valóban vigasztalásra szorulnak. Nem csoda tehát, hogy útbaigazítással szolgál a művészeknek, bár viszontszolgálatra nem igen számíthat, mert művészek aránylag igen ritkán nyilatkoznak a rendőrség céljairól és arról, hogy mi a betörő-fogás legjobb módszere. Egyébként nálunk is elég gyakran hallani most a legkülönbözőbb foglalkozású emberektől, még irodalomtanároktól és kritikusoktól is olyan véleményeket, hogy a művészet rendeltetése tulajdonképpen a vigasztalás. Hagyjuk most figyelmen kívül azt, hogy ez az elv a művészetet az alkohollal, a box- és futballmeccsekkel és egyéb vigasztaló és kábítószerekkel helyezi egy szintre – hagyjuk ezt figyelmen kívül és fogadjuk el, hogy a művészet feladata valóban az, hogy az embereket megvigasztalja.(…)
Vigasztalóan hat az a mű, amely megmutatja a világ millió igazi arcát. Megvigasztal az a művész, aki megmutatja, hogy az élet nem olyan szép, édes, egyszerű és olcsó, mint nyáron egy tízfilléres fagylalttölcsér és télen egy happyendes operett. Megvigasztal az a művész, aki megmutatja, hogy az élet bonyolult, nehéz és gazdag, kínokban, válságokban, fájdalmakban és harcokban gazdag. Megvigasztal az a művész, aki elégedetlen, aki azt hirdeti, hogy tenni kell valamit (és ezzel már tett is valamit). Megvigasztal az elégedetlenség, mert elégedetlenség nélkül nincs tett, tett nélkül nincs fejlődés, fejlődés nélkül nincs kultúra és kultúra nélkül nincs művészet. Faust a „logosz”-t végső fokon „tett”-nek fordította. Talán még egy lépéssel tovább lehetne menni, mondván: „Kezdetben volt az elégedetlenség.” Mert elégedetlenség nélkül nincs tett és a tett a legnagyobb vigasztalás. (Az idő rabságában. 1935. szeptember 12.)
Tíz fillér egy menet a szamárfogaton, alig drágább egy villamos kisszakasznál és mennyivel kellemesebb. Csinos állat a szamár, karcsú lába van és nagyon szép szeme. Nagy, dióbarna, merengő és szomorú szem. Jó húsban van, szürke szőre sima és tiszta. Gazdája, egy jólöltözött fiatalember, sokra becsüli és ezért poétikus nevet adott neki. Madár – így hívják ezt a szamarat, mely gyermekeket visz kocsikázni a Dunaparton és környékén, jutányos áron. Kis piros kocsit vontat könnyedén. Most már kevés a munka, mert itt az ősz és a gyerekek nem igen járnak a parkba. Beülünk a kocsiba és egy nénike utánunk szól: „Szerencsés utat!”
Kellemesen gördül a kocsi az aszfalton. Az emberek megállnak a járdán és gyanakodva tekintenek utánunk. Gyerekek ujjal mutogatnak, egy földszinti ablakból idősebb hölgy néz ki elképedve. A nap langyosan süt és a tulsó parton szinte anyagtalanul kékek a hegyek. A fogat tulajdonosa álmatagon ül a bakon. „Felnőttebb házaspárok nem szoktak felülni?” – érdeklődünk kissé feszengve. „Dehogynem! Viszünk mi nagyapákat is” – mondja jóindulattal. Ez megnyugtat. A kocsi most kikanyarodik a Pozsonyi útra. Az élet itt már mozgalmasabb.
Mozgalmas az élet és kissé új színben mutatkozik, innét a szamárfogatból. Mint tudjuk, sok múlik az arányokon. Repülőgépből nézve semmivé csökkennek az emberi dolgok, az élet felülnézetből lapos, lassú és nagyvonalúan stilizált. Hiányoznak belőlük a felesleges részletek és minden részlet feleslegesnek bizonyul. Másképpen látszik az egész a kis kocsi üléséről, mely a dolgok rendes szintjénél alacsonyabb…
Az emberekre kissé fel kell nézni. Furcsa érzés ez. Madártávlatból egészen kicsinyek az emberek, szamártávlatból feltűnően nagyok, a magasból eltűnnek a részletek, innét viszont csak a részletek látszanak, perspektíva nélkül és a hatás mégis csaknem azonos. Mindkét szemszögből jelentéktelennek tűnik, amit csinálnak. Aktatáskákat, csomagokat visznek komoly arccal. Szavakat váltanak, melyek teljesen elvesztik értelmüket, mire a hangok leérnek ide az alacsony régióba. Fontos dolgokat mondanak egymásnak és mégis úgy tűnik, mintha szájuk hangtalanul mozogna, mint a halaké. Csodálkozva nézzük őket és nem értjük: mit számíthat az, ami harminc centiméterrel a fejünk felett történik. Ha egyszerűen magunk elé nézünk, csak mellénykivágásokat vagy brosstűket látunk. Itt végződnek az emberek, a fejük már valószínűtlen, talán csak optikai csalódás, ha akarjuk, elhisszük, ha nem akarjuk, nem. (Az idő rabságában. 1935. szeptember 23.)
Sokféle börtön van Itáliában, minden korból, minden kultúrából és mégis mindig egyféle stílben. Ez az első, ami feltűnik: a házak, melyeknek pincéjében a börtönök meghúzódnak, a legkülönbözőbbek, a börtönök egyformák. Az egészen régi római Carcer Mamertinus pontosan ugyanolyan, mint a Velence virágkorából való „fegyintézet” és a reneszánsz-pápák, akik teljesen modernizálták a Hadrián-mauzoleumból lett Angyalvár épületének belsejét, változatlanul hagyták a pincében a börtönt, mely 1500-ban éppúgy megfelelt céljának, mint 150-ben. Az antik börtönök közös sajátosságai közé tartozik, hogy egyiknek sincs rácsos ablaka. Mi több: egyáltalában nincsenek ablakaik. Egyik-másik helyiség alacsony mennyezetén apró, kerek szellőző és világítónyílás, melyen keresztül halvány fény dereng le a felsőbb pincehelyiségből. Egészen alacsony, sötét kőodukból áll a klasszikus börtönök cellasora. Nedves, szűk, kemény barlangok: az egyik fölött korintuszi oszlopok, a másik fölött gót csúcs-ívek, a harmadik fölött szép, nemes reneszánsz homlokzatok…
„Le mie Prigioni” ezt a címet adta klasszikus börtönemlékiratainak a mult században Silvio Pellico, a nagyszerű olasz író és carbonari-összeesküvő. „Börtöneim” – írta jogos büszkeséggel, miután alaposan végigült néhány börtönt. A magáénak vallhatta őket, de azért mégsem egészen. Mert nemcsak az ő börtönei voltak azok, hanem mindannyiunké. Szinte közkincsek ma már ezek a börtönök, melyeket a haladás számára építettek vastag falakból. A mi börtöneink ezek, valamennyien valamennyiünké. Az egyikre a Capitolium épült, a másikra a Doge-palota, a harmadikra az Angyalvár. Egyforma börtönökre épültek, a stílus és kivitel változott, az alap mindig a régi maradt. A pince és az emelet ugyanarról a kultúráról beszél nekünk, csak mást mond róla az egyik és mást mond a másik. Ezek a börtönök éppúgy a mieink, mint a remekművek, melyeket föléjük emeltek. Igen, ezek a mi börtöneink. (Az idő rabságában. 1935. november 5., Róma)