Tintahalat ettünk a tenger partján. A dalmát tenger vakítóan kék volt, a tintahal viszont, nevét megcáfolva, egyáltalán nem volt kék. Feldarabolva feküdt a tányéron, sülten, kissé metéltszerűen. Kis csápjai is voltak, egészen vékonyak és szomorúak. Ezeket szintén megettük. Jó volt a tintahal, édeskés ugyan, de néhány csepp citrom különös, fanyar ízt adott neki.
– Miért tintahal? – kérdeztem a pincértől.
– Tintával védekezik – válaszolta.
Ez kissé szomorúan hangzott. Tintával védekezik és mégis megettük. Ennyit ér a tinta védelme? (Az idő rabságában. 1935. június 5.)
Faluról falura, fürdőhelyről fürdőhelyre jár társulatával a vidéki bűvész és szabadtéri előadásokat rendez, melyeket izgalmas, színes plakátokon hirdet. Társulata egy magas, szőke, tuberkulotikusnak látszó asszonyból, egy fiatal gömbölyűbb nőből és két kis gyerekből áll. Mutatványait nagy szóbőséggel hirdeti a plakát, mely a produkciót így foglalja össze tömören és sokatigérőn: „Rettenetes csodák!” Körülbelül huszan ülünk a nézőtér deszkapadjain a Mátra tövében, részint pesti turisták, részint negyedik gimnazisták a közeli városból…
Kissé megzöldült frakkot visel a bűvész, itt kint a zöldben. A frakk szárnya rövid, úgylátszik pár évvel ezelőtt kirojtosodott és ezért levágta a végét. Kis fekete bottal hadonászik és szakadatlanul darálja a vicces szöveget. Magyarázza a trükkjeit, humorosan a dolgok mellé beszél, mosolyog, legyint, mint multszázadbeli francia vígjátékok „kozőrjei” és rettenetesen fáradtnak látszik. Beesett arcú fekete fiatalember és valamikor igazi humora lehetett, körút-széli, de nem kellemetlen, sajátos pesti humora. De most a nevetése néha megtévesztésig hasonlít a köhögéshez. „Ugyebár – mondja gyakran és indokolatlanul – rohan az élet, úgyebár, hölgyeim és uraim, ezt tessék utánam csinálni, gyerekjáték az egész” – hadarja, miközben tojást ver és lisztet hint egy zavartan mosolygó legény kalapjába és aztán kész süteményt emel ki belőle. Ügyesen dolgozik, nagyon tudja a bonyolult és örök bűvésztrükköket, melyeknek évszázados hagyományai vannak és mégis mindig meglepőek. Könnyedén veri a tojást a kalapba, hanyagul tüntet el zsebórákat a tenyerében és húzza ki őket egy Klein úr nevű riadt, pápaszemes gimnazista hóna alól, aki egy meggondolatlan pillanatában égő füllel jelentkezett médiumnak a nézőtérről. Minden mozdulata hanyag és könnyed, és minden mozdulata mögött érezni a lihegő robotot, a görcsös erőlködést, a vándorlást, a ritka és gyenge étkezéseket…
A rettenetes csoda most is, mint mindig, az élet. Másszóval: a munka, az erőlködés, a kínlódás, a trükk. Rettenetes csoda maga az a tény, hogy e csúcshurutos bűvészek még élnek, szomorú feleségükkel és satnya gyerekeikkel – és más, még rettenetesebb csodák teszik lehetővé az életüket. Az élet általában nem díjmentes. Szigorú illetékeket kell leróniok az embereknek, hogy bebizonyítsák létjogosultságukat. Mutatványokat kell végezni, mert különben könnyen bajba kerülhet az ember. Ott szemközt a tölgyeknek könnyebb a dolguk, minden tavasszal bemutatják ismert számukat a zöld levelekkel és senki sem zaklatja őket. Néha ráadást adnak szívességből, ha fúj a szél, ügyesen zizegtetik a leveleiket – ennyi az egész. Az embereknek azonban bonyolultabb csodákkal kell szolgálniok. (Az idő rabságában. 1935. június 21.)
Marci, a csodamajom apró kerékpáron ül és fel-alá biciklizik az állatszínház előtt. Késő van, éjfélre jár az idő, rendes majomnak ilyenkor már régen aludnia kellene. Ázsia, Afrika fáin és bozótjain mélyen alszanak már a majmok, de Marci, a csodamajom, mely akkora, mint egy vézna pincsi-kutya, a kis biciklin robotol. Délután hattól éjfélutánig szaladgál fel és alá az állatszínház előtt. Más állatok is vannak itt. Néhány ember áll komor és kissé kiéhezett arcú majomcsiszárok. Halk morgással, rövid vezényszavakat csördítenek a kis állatokra. Leveszik Marcit a bicikliről, hangosan szólnak a közönséghez: „Itt látható…” – mondják – „…az előadás kezdetét veszi” – mondják. Egy apró ló bólint. Egy majom vezényszóra a ló hátára ugrik. Az előadás kezdetét veszi, az előadást nem várom meg, elsétálok a tömegben és nemsokára ismét hallom, amint Marci a csodamajom egyhangú biciklitúráját végzi a színház előtt.
Évekkel ezelőtt már láttam ugyanezt, ugyanilyen kis csodamajom dolgozott ugyanilyen kis biciklin. Azt is Marcinak hívták, általában így hívják a csodamajmokat, mint ahogy az inast mindig Jean-nak hívják az arisztokrataviccekben. De Marci nem viccfigura, hanem eleven valóság. Ül a biciklin, ráugrik a kis lóra, délután hattól éjfélutánig. Arca ráncos és fonnyadt, háta görbe, mozdulatai fáradtak. Körülötte kíváncsi nézők és agresszív tuberkulózisbacillusok. Minden európai majom gyilkosai ezek a bacillusok. Marci is megkapja őket, pedig ő csodamajom. Egy, legfeljebb két évig élhet, – majmoknak nem tesz jót a sok biciklizés és a tbc.. Árt nekik a kultúra – és Marci meg fog halni. Nem tudom, milyen lehet a robotos kis majom halála a komédiás bódéban, csak az biztos, hogy Marci helye nem fog kihülni a bicikli nyergén. Másnap új Marci ül majd a kerékpáron és az előadás kezdetét veszi. (Az idő rabságában. 1935. augusztus 7.)
