Nagybetűs reklámtábla állítja meg a járókelőket a körúton. Egy borkereskedés újdonságait hirdetik a színes betűk. A főhelyen ez áll: „Furmint 80 fillér, Életkedv!” Utána más attrakciók következnek, többek között mosoly hetven fillérért és egészség hatvanért. Az életkedv tehát a legdrágább, amiben bölcs és célszerű kalkulációt látok, mert végtére mégis csak ez a legfontosabb, még az egészségnél is többet ér. Nyolcvan fillért igazán szívesen megad az ember azért, hogy kedve teljék az életben, ha csak egy-két órára is. Gondoltam, bemegyek az üzletbe és veszek nyolcvanért életkedvet, de aztán eszembe jutott, hogy késő van már és sok a dolgom.
A kereskedőt azért nem féltem. Biztos, hogy sokan vásárolnak az italából. Aránylag sok jókedvű embert látni, de milyen kevesen vannak, akiknek igazán kedvük van az élethez. Furcsa, gyanús dolgok húzódnak meg egy-egy hangos nevetés mögött: őszinte életkedv csak a legritkább esetben. Mert egészen kevesen vannak, akiknek okuk van erre. Az élet, helyesebben az aktuális valóságmennyiség, amit annak neveznek, tompa és súlyos nyomással nehezedik most a legtöbb emberre. Három módszerrel lehet erre a nyomásra felelni. Vagy kiegyezünk vele, vagy öngyilkosok leszünk, vagy fellázadunk és megváltoztatására törekszünk. (Az idő rabságában, 1935. január 8.)
Minden hazafias szolidaritásom ellenére is kénytelen vagyok kijelenteni: úgy kellett annak a bécsi magyar birkózóbajnoknak, akit a cirkuszi elefánt földhöz teremtett! Cseppet sem sajnálom, amiért a haragos állat megfenyítette. A birkózóbajnok, aki szintén abban a cirkuszban lép fel, ahol az elefánt, tréfából paprikás szalonnával kínálta meg, és védett helyről jót mulatott megdöbbent és elkeseredett prüszkölésén. Amikor egy hét múlva ismét a közelébe került, a vastag bőre ellenére is érzékeny elefánt megismerte és megbüntette inkollegiális eljárásáért. A paprikás szalonna furcsa propagálója komoly verést kapott az elefánttól. Őszintén remélem, hogy ez a lecke használt neki és máskor majd jobban megnézi, hogy kit kínál meg az egyébként kitűnő, ízes étellel.
Mert bármilyen világnézet alapján álljunk is, egy kérdésben azt hiszem, mindnyájan egyetértünk: elefántnak paprikás szalonnát adni elvetemültség. Az emberek nagy találékonysággal és alapossággal kínozzák egymást és rabszolgáikat, az állatokat, de nem hinném, hogy a kegyetlenkedésekben oly gazdag világtörténelem során már másnak is eszébe jutott volna elefántot paprikás szalonnával etetni. Ennek a nérói ötletnek szerzősége, eddigi adataink alapján, bécsi honfitársunkat illeti, akire egyáltalában nem vagyunk büszkék. Nem ismerjük a múltját, nem tudjuk, milyen kapcsolatai voltak más állatokkal, de a történtek után még azon sem lepődnénk meg, ha egyszer kiderülne róla, hogy szegedi halászlét adott egy fókának, vagy szilvásgombóccal tömte tele egy kenguru erszényét. Nyugodtan tehetne ilyesmit, mert a közép-európai törvények nem üldözik komolyan a szadizmus leggyávább fajtáját, az állatkínzást, maguk az állatok pedig nem mind olyan haragtartók és erélyesek, mint az elefánt. (Az idő rabságában, 1935. február 14.)
Az emberek legnagyobb része meglehetősen rosszul érzi magát napjainkban, és ez teljesen érthető. Az is érthető, ha szívesen emlékeznek vissza az úgynevezett régi jó időkre, fiatalságukra, vagy meglett korukra, amikor még megvolt életük biztos célja és tartalma. Teljesen érthető, – bár teljesen terméketlen és céltalan – ha a mai 50 éves hivatalnok üres óráiban a háború előtti évekbe emigrál, abba az időbe, amikor még 20-30 éves volt, kétszer annyi fizetést kapott, mint ma és még nem kínozta köszvény. Az ilyen esetben az emigráció nem is egészen szentimentális és nem is egészen azonos annak az öregúrnak a sóhajával, aki kultúrpolitikai kérdésekhez szólva megjegyezte: „Hiába, mégis csak Trefort volt a legnagyobb magyar kultuszminiszter, mert az ő idejében nyolc krigli sört tudtam meginni egy ültömben”. El kell ismerni, hogy nemcsak a mai ifjúság, hanem a mai öregség problémája is megoldásra szorul és hogy a mai öregek egy részének élete és helyzete minden tekintetben sokkal előnyösebb volt az úgynevezett régi jó időkben. E sorok írója annál készségesebben elismeri ezt, mert szerény személyének is hasonlók a tapasztalatai: a régi jó idők utolsó éveit csecsemői, majd később elemistai minőségben töltötte, tehát lényegesen irigylésreméltóbb helyzetben volt, mint ma. E meglehetősen erős érzelmi megkötöttség ellenére is van benne azonban annyi tárgyilagosság, hogy a leghatározottabban állást foglaljon azokkal szemben, akik egyre nagyobb dühvel fordítanak hátat napjainknak és emigrálnak a letünt korokba, a szellemi sötétség jótékony leple alatt. (Az idő rabságában, 1935. március 29.)
Egy ember ül a Visegrádi utcában és sír. Kapualjban ül, felhúzott térddel a kövön. Tenyerébe temeti arcát, válla vonaglik és aki közelébe megy, hallhatja a sírását. Egyenletesen, ritmikusa, kissé vonítva sír, mint aki verést kapott. Hatósági műszóval élve: munkáskülsejű ember…
Lehet, hogy valami nagy baj érte, valami váratlan lelki vagy testi fájdalom. Az ilyen munkáskülsejű embert könnyen érhetnek efféle bajok, könnyebben mint mást. Lehet, hogy elveszített egy pengőt. Valószínűleg érzékenyebb ilyen dolgokban, mint mások. Az ilyesmi egyébként teljesen egyéni: egyeseknek százezer pengőt kell elveszíteniük, hogy sírjanak és még akkor is olyan tartózkodóak, hogy külföldre szöknek sírni, ahol senki sem látja őket.
De az is lehet, hogy nem valami ehhez hasonló, hirtelen ok váltotta ki belőle a sírást. Talán csak valami csekélység történt, ami önmagában nem is fontos, de mégis alkalmas arra, hogy egy embert egyszerre, mintegy összefoglalóan emlékeztessen egész helyzetére és arra a szerepre, amit az életben és a társadalomban betölt. Igen, lehetséges, hogy ez az ember most csak nagy általánosságban sír, elvi alapon. Lehet, hogy valaki megkérdezte tőle: hogy van? – és erre eszébe jutott állapota és sírni kezdett. Eszébe jutott a gyermekkora, a jelene és a jövője, eszébe jutottak a lehetőségei. Talán az jutott eszébe, hogy már negyvenéves és még sohasem volt jó dolga. Talán gondolkozni kezdett és nem jutott eszébe, hogy mikor örült utoljára. Nem lehet megállapítani róla, munkanélküli-e, vagy „tisztességes”, állandó jövedelme van, mely rendszeres ágyrajárást biztosít számára és gondnélküli mindennapi levest. Azt sem lehet megállapítani, értesült-e már, hogy nemsokára megalakulnak az érdekképviseletek, melyek az ő méltányos érdekeit fogják képviselni anélkül, hogy a kartellek ugyancsak „méltányos” érdekeit sértenék. Így, első pillantásra meglehetősen elhagyatottnak és elkeseredettnek látszik. Tenyerébe hajtott feje görcsösen vonaglik, hangja halk, vékony, segítséget kérő, mint egy kis gyermeké. Fölötte négy emelet tornyosul. Üzlethelyiségek, irodák, hálószobák, ebédlők, úriszobák, szalonok és összes mellékhelyiségek emelkednek fölötte, mérhetetlen magasságokban. Antennák, távíródrótok és éterhullámok kavarognak fölötte és távoli repülő-gépek morajlanak. Millió szó, millió cselekedet és millió paragrafus. Az élet gazdag rendetlensége és a törvény gazdag rendje. Pár óra múlva este lesz, és akkor ragyogni fog fölötte a világ. Mindig, minden csak fölötte. Miért sírhat ez az ember? (Az idő rabságában, 1935. április 14.)
