Van köztetek, aki nem tud felháborodni – vagy aki mindenen egyformán háborodik fel. Van, aki elviselhetőnek találja, hogy az erős Péter fejbe üti a gyenge Pált – és van, akit az is felháborít, hogy Pál vissza meri ütni Pétert. Az előbbiekről, a rendíthetetlenekről, a „bölcsek”-ről most ne essék szó – ők azok a silány és hasznavehetetlen intellektuelek, akikre találóan áll Wilde Oszkár mondása: „A bölcs ember mély nyugalommal tűri a csapásokat, melyek felebarátját érik.” Fontosabbak és veszélyesebbek a túlnyugtalanok, a túlháborodók. Sokan vannak és rossz a szemmértékük. Az erős Péter támadó ütése és a gyenge Pál védekező ütése számukra egyforma. Ütni nem szabad, mondják, még visszaütni sem. Az ő szellemük diktálta a közelmúlt egy híressé vált riport-címét, mely így kezdődött: „Példátlan brutalitással védekeznek…” Ők azok, akik egyformán sajnálják a letaglózott borjút és a mészárost, aki izomlázat kap a taglózástól. Ők azok, akik mindkét félnek megértést ajánlanak, mikor az egyik már fojtogatja a másikat, ők azok, akik mindkét féllel szemben megőrzik szigorú semlegességüket akkor is, mikor a gyengébb már alig piheg az erősebb markában. Ők azok, akik nem ismernek különbséget erőszak és erőszak között – és akik nem ismerik fel a nagy hasonlóságokat sem. Mert nem minden erőszak szemmel látható, nem minden gyilkosság jár vérrel. Az éhség van olyan kegyetlen gyilok, mint a kés. André Gide naplójában csodálkozik azokon, akiket megdöbbent egy utcai zavargás néhány áldozata, de érintetlenül hagy százezer ember tengődő, lassú ínség-pusztulása. Ifjú intellektuelek, ne kövessétek ezeket. Tanuljátok meg jól, hová kell irányítani felháborodástokat. Drága fegyver, bűnt követ el, aki helytelenül és felületesen használja. Ifjú intellektuelek, legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel! (Felháborodom, tehát vagyok)
Mi a tanulság Tolsztoj halálából, gondoltam az asztapovói tragédia huszonötödik fordulóján, mi az, amit az úgynevezett szellemi embereknek meg kell jegyezniök belőle? A válasz nehéz volt. Azután újra elolvastam gyönyörű és szimbolikus novelláját Szergej atyáról, a nagy „sztarec”-ről, a szent remetéről, a lelkek szuggesztív oktatójáról, akinek cellájához ezerszámra zarándokoltak tanításért a hívők. Szergej atya néhány évtized után kételkedni kezdett tanítása és remetesége erkölcsi értelmében. Elvándorolt tehát, és felkereste unokahúgát. Öreg asszonyt talált a régi házban, fáradt és mégis sokat dolgozó öregasszonyt, aki felnevelt egy sereg gyereket, egy sereg unokát, és most nagy erőfeszítésekkel maga tartja el egész családját. Szergej atya hosszan beszélget vele, és azután felismeri a nagy igazságot: nem ő volt az igazi, hanem ez az asszony. „Igen – mondja – egyetlen jócselekedet, egyetlen pohár víz, amit jutalom gondolata nélkül adunk – drágább mindennél, amit én tettem az embereknek.” Igen, azt hiszem, ez a kis novella meggyőzőbb és mélyebb tanulságot ad, mint Tolsztoj elvonulása és halála. Ottmaradni a helyszínen, részt venni, mélyen bent dolgozni a mindennapi élet közepén, napi problémákkal szemben érvényesíteni az eszmét, a részleteken keresztültörni az utat a cél felé – nem pedig félrehúzódni és a távolból tanítani. A lemondás, hamis szerénység: aki a világról lemond, az lemond a küzdelemről is. Elvonultan könnyű hűnek maradni az elvhez – bent a forgatagban kell hűnek maradni hozzá, az a nehéz és az az igazi. (Szergej atya példázata)
