Kicsomagoltam a földgömböt, melyet kéz alatt vettem, jutányos áron. Régi vágyam teljesült ezzel, örömmel forgatom a glóbust acéltengelye körül. Kissé kopott már helyenként, de azért még elég jó karban van, akárcsak az eredeti. Európa a legmegviseltebb része; úgy látszik, ezt nagyon sokan használták. Különben is nyugtalanítóan hat: kicsiny, zsúfolt és centiméterenként új színek uralkodnak rajta. Nem szeretem ezeket a színeket, rikítóak, valósággal ütik egymást. Gyorsan elfordítom Európát.
Afrika nagyon csinos, kitűnően mutat a déli féltekén. Alakja kissé telt, de nem idomtalan. Déli csücskén szerényen húzódik meg a Jóreménység foka. Azon a helyen, mint Vernétől tudjuk (számomra mindig csak Verne Gyula marad, sohasem lesz Zsül Vern), állandóak a heves viharok, és a jó reménység, melyet a fok neve hirdet, egyáltalában nem jogosult. Keleten impozánsan tűnik fel Abesszínia: vastag kék határvonalak jelzik több ezer éves függetlenségét. Ide most be kellene írni valamit, gondolom tanárosan, ha a használt földgömb haladna a korral. Aztán mégsem írok rá semmit. Annyi bejegyzés kellene mindenütt, miért tegyem tönkre, hiszen csak most szereztem. Lassan forgatom, szeretettel vizsgálom Afrikát.
Azt hiszem, egészen kisgyermekkorom óta vágyódom Afrikába. Régi elképzelésem, hogy Afrikában nagyon meleg van, és azért ott mindent szabad. A gólyák, amelyek kettős életet élnek, télen lemennek Afrikába és itthon sohasem számolnak be exotikus élményeikről. Az elterjedt mese szerint ott szerzik be a gyerekeket. Ez mindenesetre Afrika mellett szól. Más, komolyabb történetek szerint Afrikában a fehérek verik, éheztetik és gyilkolják a négereket. Már csak azért is le kellene mennem: oda mennék felháborodni, mert ott állítólag még szabad. Legalábbis nekem. A középeurópainak Afrikában szabad felháborodnia, az amerikainak Közép-Európában, a dél-európainak Amerikában. Ezt ügyesen elrendezték a földgömbgyárban. (Használt földgömb)
Bűnökből és büntetésekből áll az élet ebben a társadalomban. Melyik az igazi bűn, és melyik a hamis: ki ér rá, hogy ezt kutassa? És hogy melyik a nagyobb bűn és melyik a kisebb: ezt is kevesen kérdezik. A legtöbb bűnöző nem érzi magát bűnösnek abban, amivel a törvény, vagy az erkölcs vádolja – és talán egészen más, hivatalosan nem is létező bűnökért hordoz magában lelkiismeretfurdalást a sírig. Én magam is, mint a legtöbb ember, elkövettem már bűnt, a törvény és a hivatalos erkölcs ellen, és nem éreztem sem bűntudatot, sem szégyent: de szakadatlanul bűnösnek érzem magamat gyermekkorom óta, valamiért, amire már nem emlékszem, amiből csak az önvád maradt meg. Igen, mindenki bűnözik és mindenki bűnhődik, csak az összefüggés hiányzik legtöbbször. És hiányzik az arány is. (Két gengszter)
Egy ködös este végigmentünk a Dunaparton. A parlament alig látszott, pedig fontos tárgyalások folytak benne. Később a Várban jártunk, néma kis utcákban. Sejtettük, hogy nem messze tőlünk zajlik a város rendes élete. Körülhullámzott ez az élet, hallottuk távoli moraját. Lehet, hogy keresett minket, de túljártunk az eszén, bevettük magunkat a ködbe, nem talált meg. Néha viszont magam lepem meg ilyenkor a világot. Időnként előugrom a ködből és rajtaütésszerű razziákat rendezek. Sajnos, minden a helyén van, nem fedezek fel semmi változást, semmi rendellenességet. Találomra ugrom a világosságra és soha nem ér csalódás.
Olyan ez, mint mikor rég nem látott, de ismerős tájra utazunk és minden hegycsúcsot, folyót vagy épületet ott találunk, ahol legutóbb, mondjuk tíz évvel ezelőtt hagytuk. Igen, ez is olyan, csak sokkal kevésbé vigasztaló. Az irodalmi kávéház neonfényű ablakában még mindig ott ül az ismert alanyi költő és még mindig epés gúnnyal mosolyog. A moziban, ahová betévedek, éppen híradót pergetnek és éppen tankok vonulnak fel, úgy mint legutóbb. Az egyik utcasarkon változatlanul ott áll a koldus, akihez még mindig közvetlenül juttatom el adományomat; nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert üzletszerűen koldul. Úgy koldul, ahogy én írok, ahogy a suszter kalapál, ahogy a tőzsdés spekulál, üzletszerűen, mert ebből él. Ha csak amatőr alapon koldulna, ha közben titokban cikkeket írna, cipőt készítene, vagy hosszra spekulálna, nem adnék neki semmit. Így azonban, bár üzletágát nem helyeslem, mégis támogatom, aztán gyorsan visszalépek a ködbe. Továbbmegyek és később megint kilépek valahol a lámpa alá és felfedezek valamilyen kedves középületet, mely szintén megvan még, teljes épségben. Benézek boltok és irodák ablakán: az alkalmazottak még mindig ott ülnek, különös, feszült figyelemmel, halálos komolysággal végzik örök-egyforma mozdulataikat. Hogyan, hát nem tudják, hogy köd van? Uraim és hölgyeim, szeretném bekiáltani, kitört a köd, meg lehet szökni, el lehet tűnni a sötétben, semmit sem kell többé komolyan venni, a kutya se veszi észre! Aztán meggondolom magamat (talán nem volna sikerem ezzel a javaslattal) és egyedül tűnök el. A pályaudvarok kísérteties, imbolygó fénypontjai felé megyek, ellenállhatatlanul vonzanak. Kékesfehér füstöt lengetnek a mozdonyok, a vasúti kocsik ablaka világos, nemsokára indulnak a csillogó üvegtető alól, ki a koromsötét szabadba. Még van néhány perc, még el lehetne menni, legrosszabb esetben mint potyautas. Nemsokára láthatatlan hidak kattognak alattuk és ők felszabadultan sivítanak a ködbe. Természetesen nem szállok fel, a kijáratnál engedelmesen átnyújtom peronjegyemet, villamosra ülök, megmaradok a főútvonalakon, benézek a könyvkereskedőhöz, nem tudok ellenállni egy új tanulmánykötetnek, később újságot veszek, töprengek, miről lehetne holnap írni, a ködről teljesen megfeledkezem, úgy látszik, reménytelen eset vagyok, nem lehet rajtam segíteni. (Köd)