A művész négy óra után néhány perccel jelent meg az uccán, ablakom alatt. Megjelenésében nem volt semmi erőltetetten és elcsépelten »művészies«, nem viselt kihajtott nyakú inget és lobogó csokornyakkendőt. Valószínűleg hosszú fürtjei sem voltak, bár erről nem volt alkalmam meggyőződni. Fejét gyűrött és kissé zsíros puhakalap fedte. Öltönye is gyűrött volt – jóval túljutott már a legszebb férfi-, illetve férfiruhakoron. Lekonyuló, vastag bajusza volt a művésznek és balkarján sétabot lógott. Ez képviselte nála a könnyedséget és az eleganciát. Wilde Oszkár és Ady is szerette az ilyen sétabotokat. Virág viszont nem volt a művész gomblyukában. Mindent összevetve: olyan volt, mint egy idősebb és kissé tönkrement fuvaros.
Megállt az ucca közepén és tekintete gyorsan végigsiklott a magas bérházak oromfalain. A nagy hegedűsök tekintenek így végig a hatalmas terem tömött széksorain az első hang előtti büvös és feszült pillanatban. Mikor látta, hogy néhányan kinézünk az ablakon, és hogy az uccán is akad egy-két ácsorgó és ráérő járókelő, hirtelen tapsolni kezdett. Először meglepődtem: úgy tudtam eddig, hogy a taps a közönség dolga és nem a művészé. Talán így előlegezi magának a sikert, gondoltam aztán, vagy talán a közönség megnyeréséért tapsol, tekintettel szerény viszonyaira. De aztán folytatódott a taps: a művész ritmusban tapsolt. Kiderült, hogy ez a taps nem is taps tulajdonképpen, hanem maga az előadás. Ez a taps zene.
Ismert slágerdarabokat tapsolt a vastagbajuszú, fuvaroskülsejű művész. Két nehézkes tenyere hangszerré nemesült. Nemcsak ritmus volt ezekben a tenyerekben, hanem melódia is. Hol lapos, hol domború tenyérrel tapsolt, hol ujjheggyel ütött, hol teljes tenyérrel. A hús, a csont, a bőr és az egyes ujjak új szerephez jutottak: egy meglehetősen bonyolult hangszer finom alkatrészeivé váltak. Hangok és ritmusok gazdagon patakzottak a művész két kezéből. Érzelmes tangót tapsolt, majd harsány indulót. Keze hol halkan pendült, mint egy gitár húrja, hol erélyesen csattant, mint egy pofon. Kissé szárazak voltak ugyan a hangok, – de ki kívánhat két ilyen tenyértől különösebb érzéki fülledtséget. Álmélkodva hallgattam a furcsa szabadkézi zenét, aztán szinte felujjongtam.
Végre, mondtam magamban, végre tudom, mi a művészet. Mennyit írtak és beszéltek erről a kérdésről, mennyi meddő és ingerült vitában vettem részt magam is. Mi a művészet lényege, mi teszi a művészt művésszé? Hát, íme itt a felelet. Itt egy ember, gyűrött ruhában, minden eszköz nélkül és ritmust, dallamot teremt a semmiből. Lehet, hogy valamikor szerencsésebb sorsú zenész volt, hangszerrel megáldva. Aztán jöttek a bajok és elvették tőle a zongorát, a hegedűt vagy szakszofónt. Nem maradt semmije, csak a két puszta keze. És akkor puszta kézzel csinálta tovább. Minden eszköz nélkül szólaltatja meg magát: nincs semmije, de formát teremt annak, ami benne él és »kihozza«. Ha egyszer le találják vágni a kezét, talán majd a lábával folytatja. Miért nem tanulnak tőle a többiek, a szerencsésebbek? Miért nem tanulnak tőle egyszerűséget, miért nem ismerik fel, hogy a művészethez nem kell külsőség, nagy apparátus, hatástkeltő ötletek színpompája – hanem csak a mondanivaló bősége és a formák fegyelme. (Művész)
Jávai utazásom, azt hiszem, az idén is elmarad. Kár, mert már régen számítok rá és az összeköttetés Budapest és Jáva között kitűnő. Az ember Mátyásföldön beül az amszterdam-jávai repülőgépbe és öt nap mulva Jávában van. Közvetlen kocsi repül, átszállás nincs. Már többízben elindultam erre az útra, de csak Mátyásföldig jutottam. Odakint kedvező szél volt és a távirász jó légköri viszonyokról kapott jelentést Bagdadból. Valaki elsőrendű szállodát ajánlott Karachiban, ahol szintén megszállunk egy éjszakára. Mások megnyugtattak, hogy a kényszerleszállás nem minden dzsungelben veszélyes. Kisvártatva megjött az ezüstös gép Amszterdamból. Néhány pirospozsgás öregúr szállt ki nyujtózkodva és ásványvizet kért. Elnéztem őket, illő tisztelettel. Mához egy hétre talán már tigrisre vadásznak és este a rádió mellett Szurabájából hallgatnak könnyű zenét. Néhány perc mulva indultak tovább. Mire felocsudtam, már túl voltak Cinkotán is. Később megint kimentem a jávai géphez, de valahogy ismét lemaradtam. Az idén is biztosan így járok. Mindamellett büszke vagyok rá, hogy ilyen közel vagyunk Jávához. Büszke vagyok századunkra, melynek e csoda köszönhető. Százegynéhány évvel ezelőtt Podolinba vitt annyi idő alatt a postakocsi, mint most Jávába a repülőgép – Karachiról nem is szólva. Bagdad pedig csak egy ugrás az Oktogontól. Amíg az »Ezeregy éjszaká«-ból néhány mesét elolvasok Harun-al-Rasidról, azalatt már ott is lehetek a híres kalifa városában és egyszerű turistának öltözve vegyülhetek el a bagdadi kalmárok és szállodaportások tarka seregében. Allah hosszúra növesztette a menetrendet és ez jól van így. Még néhány év és Honoluluba is eljut az ember egy hét alatt. A pesti utazási irodákban maláj és tungúz társalgási nyelvtanokat árulnak majd. A távolságok valóban megszűnnek, sőt már meg is szűntek. Már régóta lehet Budapestről Új-Zélandba telefonálni és az aucklandi terménytőzsde felavató ünnepélyéről néhány óra alatt közvetíti a jólsikerült felvételeket a képrádió. Elég ok, hogy az ember büszke legyen. Nincs ugyan semmi részem e vívmányokban és az aucklandi terménytőzsde sem érdekel, de azért mégis büszke vagyok. A korlátlan lehetőségek korában élek – gondolom elégedetten, mialatt a 6-os villamosra várok a berlinitéri huroknál. (Távol-Kelet, II.)
Kenyában, Anglia keletafrikai gyarmatán, tavaly azzal vádoltak egy angol nőt, hogy agyonverte egyik alkalmazottját. A kerületi orvosnő szakvéleményében ezt mondta a törvényszék előtt: »Nem hiszem, hogy az illető a pneumatik-belsőrésztől származó ütések következtében halt volna meg. Mi a környéken mindig ezzel verjük a négereinket, de még sohasem történt baj.« Más vidékeken vízilóbőr-korbáccsal verik a benszülötteket és szintén nem történik baj. És ha történik, az se baj. Holland-Indiában ököllel ütnek a gumiültetvények kulijainak szemébe. Madelon Lulofs, a kitűnő hollandi írónő helyszíni regényeiből megtudjuk, hogy minden benszülöttnek mélyen meg kell hajolnia a fehér-lakta házak előtt, a részvénytársaságok épületeit is beleértve. Ha benszülött fehér emberrel jön szembe az utcán, tíz méterrel előtte le kell lépnie a járdáról és csak tíz méterrel utána léphet fel újra. Ha kocsin megy a maláji, le kell ugrania és mellette futnia. A kínai textilgyárakban apró gyermekek dolgoznak Angliából hozott szövőgépekkel, melyek a 19. század közepetájáról maradtak, abból az időből, mikor Angliában még nem volt tilos a gyermekmunka. Közép-Afrikában… de nem akarom folytatni. Csak vérről, éhségről, terrorról és emberirtásról számolnak be a gyarmati útleírások. Ilyen helyekre meneküljünk Európából? Hiszen csupa európai dolog történik ott, ezerszeres intenzitással és cinikus nyiltsággal. A Húsvét-szigetekről eddig nem olvastam. Őszintén szólva nem is tudom merre vannak. Elővehetném a lexikont, de felesleges. Nem vagyok kíváncsi a Húsvét-szigetekre – mindegy, milyen szigeten él az ember. Nincs többé menekülés, helyben kell maradni, itt kell vállalni az életet, vállalni minden veszélyével együtt és átalakításán dolgozni, amíg engedik. »Igazi« Húsvét-szigetek úgy sincsenek többé, a jóságos vademberek világa eltűnt, mindenütt a vad kultúremberek világa áll. (Távol-Kelet, III.)
