Elfogódottan és szótlanul állnak az emberek Csontváry Tivadar képei előtt. Egyes vásznakról sokáig nem tudják levenni a pillantásukat: mintha valami rendkívüli, titokzatos és talán kétségbeejtő esemény játszódna le előttük. Csontváry képei szuggesztívek, mint az őrület.
Ez a nagy festő, mint tudjuk, elmebeteg volt. Szkizofréniája aránylag enyhe volt, nem szakította el egészen az emberektől. Dúlt és sötét világot hordozott magában, de közben eljárt a Japán-kávéházba. Szörnyű víziói lehettek egy csésze fekete mellett, de, mint életrajzaiból és a személyes ismerősök elbeszéléseiből értesülünk, egyéniségéből hiányzott az őrület félelmes pátosza. Inkább komikus figurának számított a kávéházban. Megnyilatkozásai szórakozást nyújtottak, mint például az a terve, hogy életnagyságú tájképet készít a Magas Tátráról vagy sürgönye, amit Ferenc József náthájának hírére küldött a kabinetirodának: „Királyt a napra kitenni. Csontváry.” Művészkollégái éveken át sokat nevettek rajta. Azután meghalt, többé-kevésbé éhen, majd néhány év múlva kiderült, hogy megelőzte korát, és képei ezreket érnek. Én már többször láttam a kepeit, és minden alkalommal félek tőlük. Zseniálisak és irtózatosak.
…Kedvenc témája az alkony. Valami, ami e pillanatban még világos, már kezd elborulni. A táj egyrésze még vakítóan fényes, másrésze már alig észrevehetően elhomályosul. Néma kozmikus harc folyik a világosság és a sötétség között. A levegő fullasztó, tele elektromos feszültséggel. Még egy perc és helyrehozhatatlanul sötét lesz.
Borzalmas kínok közt élhetett Csontváry Tivadar, miközben korát megelőzte. Valószínű, hogy e megelőzés nem sikerült volna neki eszelős szorongása nélkül. De azért még valami kellett hozzá: tehetség. Mert tájképei nemcsak úgy egyszerűen, bolondmódra háborognak, hanem tehetségesen is háborognak. Sok őrült fest nyugtalanítóan, de nem mindegyik fest jól. Az ősbolondok nem érnek többet, mint az őstehetségek. Láttam egyszer egy paranoiás vasalónő képeit és megerősítettek abban, amit különben is sejtettem: hogy a bolondok között is vannak dilettánsok. Az igazi tehetség rejtélyes. Több a józan észnél, de több az elmebajnál is. (Csontváry)
Hogy az ember alaptermészete jó-e vagy rossz, efölött már sokan vitatkoztak. Úgy tudom, eddig még senkinek sem sikerült kielégítő módon megfelelnie a fogas kérdésre. Minden jel amellett szól, hogy az ember jó is meg rossz is. Ha szabad még egy hasonlattal élni: eredetileg mindkét kéz egyformán használható. Később a nevelés a jobbkéz ügyességét és erejét kifejleszti, a balkézét pedig elhanyagolja. Ugyanezt fordítva is el lehetne képzelni, de bizonyos okok a jobboldal mellett szólnak. A jobbkéz tehát ügyes – az ember rossz. A baloldal és a jóság kiesik a számításból. Természetesen mindig akadtak gondolkozók, akik az emberi rosszaságot nem helyeselték és mindenképpen rá akarták beszélni földünk vagy legalább is földrészünk lakóit, hogy legyenek jók. A rábeszélés eddig feltűnően csekély eredménnyel járt.
Úgy tudom, hogy legutoljára Dosztojevszkij és Tolsztoj fordultak ez irányban az emberiséghez. Tolsztoj halála után négy évvel kitört a világháború. Azóta már senki sem meri komolyan kérni az embereket, hogy jók legyenek. Pedig határozottan tanulságos kísérlet volna. Csak az csökkentené érdekességét, hogy a válasz előrelátható. Bárki tehet egy próbát. Szólítsuk meg az utcán a legelső szembejövő idősebb embert és kérjük meg, hogy legyen jó. Biztos, hogy ezt válaszolja: „De uram, nekem három gyereket kell eltartanom!” Mindenkitől ezt a feleletet fogjuk kapni, csak az eltartandó családtagok számában lesz eltérés. A legtöbben meg is fognak sértődni. A vízbe fuló is megsértődne, ha mentés helyett odakiáltanánk neki, hogy sürgősen énekeljen el néhány hangulatos népdalt.
Valószínű, hogy az emberek nagy része szívesen lenne jó, vagy legalábbis mérsékelné rosszaságát, ha módjában állna. Sajnos, a jósághoz nagyon sok nyugalom kell és gondtalan élet. (Jóság?)
