Jóindulattal vettem kezembe az angol bűnügyi regényt. Utóvégre ez is könyv, gondoltam és találomra felnyitottam. „Hány órakor hagyta el az épületet?” – kérdezte szigorúan Mulholland. Mulholland általában mindent szigorúan kérdez. Bágyadtan csuktam be a könyvet. Lehet, hogy az én hibám, de nem tehetek róla: nem tartom fontosnak, hánykor hagyta el Cobb az épületet. Pedig mennyi izgalmas titok van egy ilyen épületelhagyás mögött! De ezekről az igazi izgalmakról és igazi titkokról nem beszél a detektívregény. Sajnos. Mulhollandnak csak az a fontos, hány órakor távozott Cobb a házból. Csak az időpont számít ebben a vonatkozásban. Ezt kell tudnia Mulhollandnak, és ezt kell megjegyeznem nekem is, hogy aztán legombolyíthassam a rejtély fonalát. Adva van néhány ismert adat, kiszámítandók az ismeretlenek. Megjegyzek néhány időpontot és végül az utolsó oldalon megtudom, ki volt a tettes. Néha az ilyen elmesport is jó, de akkor már jobb szeretem a találós kérdéseket és rejtvényeket. Könyvben mást keresek.
Hogy mit? Hát elsősorban azt: hogyan hagyta el az épületet Cobb? Ez nagyon fontos. Milyen lelkiállapotban távozott, mit érzett, miközben kilépett a kapun? Milyen képzettársításai voltak ebben a döntő pillanatban? (Az életnek minden egyes pillanata döntő és végzetes.) Milyen élménysorozat vezette odáig, hogy kilépjen az utcára? És egyáltalában miért lépett ki? Mit jelentett számára ez az épület? Munkáját végezte-e benne és ha igen, milyen kapcsolatok fűzték munkájához, kollégáihoz, főnökéhez és rajtuk keresztül az egész társadalomhoz? Megtalálta-e munkájában az erőkifejtésnek, a tevékenységnek azt az örömét, melyre minden felnőtt embernek szüksége van és melyet oly kevesen tudnak elérni? Vagy, hogy kisebb igényű legyek: elég fizetést kap-e munkájáért, biztosították-e az épületben, hogy maga és családja emberi módon élhessenek? Ha már a családnál tartunk: hátha a magánlakása volt ebben az épületben! Micsoda titkok és izgalmak lehetősége! Sürgősen tudnom kell, milyen rejtett és bonyolult belső kapcsok fűzik feleségéhez, gyermekeihez, szüleihez, rokonaihoz és fontosabb bútordarabjaihoz? Hogyan tudja elviselni a családot és ha nem tudja, hogy igyekszik védekezni ellene? Tud-e erősen szeretni és erősen gyűlölni ilyen vonatkozásokban? Vannak-e mozdulatok, melyektől elfelejti napi kínjait; hangok, melyek felháborítják és szagok, melyek gyermekkori bűnökre emlékeztetik?
És ha már a bűnnél tartunk: hátha bűnt követett el az épületben! Millió lehetősége van a bűnnek és még több a bűnhődésnek. Hogy állunk ezekkel a dolgokkal, Cobb úr? Nem gyilkolt ön ebben az épületben? (Bűnügyi regény)
Ilyenkor tavasszal mindig menekülni szeretnék. Évek óta elfog ez az érzés a tél utolsó napjaiban, amikor nedves szagokat kezd hozni a szél. Az idén erősebb ez a vágy, mint máskor. Az előbb erkélyemről a Dunát láttam egészen mély távlatokkal és csillogóan. Szigeteket láttam és hegyeket. Tudom, hogy menekülnöm kellene, távolabbi szigetek és hegyek felé. A folyó útját kellene követni és azután elveszett nyomát keresni a tengeren. Vagy a folyó iránya ellen indulni, a források felé és végül eltévedni a hegyekben. Végeredményben mindegy, hogy merre megy az ember. A fontos csak a menekülés. Talán még nem késő, gondolom ilyenkor. Veszélyek hangtalan gyülekezését érzem…
Menekülni kellene a csend elől és menekülni kellene a fergeteg elől. Talán ha most, azonnal indulnék, még eljutnék valahová. Csomag nélkül kellene menni, mult nélkül és szükségletek nélkül. Óvatosan és mégis merészen elmenni és vissza sem nézni a kanyarodónál. Nem vinni mást, csak egy husángot és egy könyvet, üres lapokkal. Ha nem lesz szerencsém, teleírhatom majd viszontagságaim naplójával, ha szerencsém van, üresen marad. Talán sikerül elvergődnöm egy puszta szigetre, ahol maguk közé fogadnak az állatok és a fák. Mások is elmenekültek már így, másoknak is sikerült. Még én is megpróbálhatnám, itt az utolsó előtti pillanat…
Jó volna ez? Jó volna az exotikus sziget napos partján vagy az erdő védett sűrűjében? Félek, hogy kissé unalmas volna. Azt hiszem, nem tudnék már méltó társa lenni állatnak és növénynek. Ehhez már romlott vagyok; korábban kellett volna kezdenem. Nem tudom, meddig bírnám a természet békéjét és szabadságát, a testi, csak testi lét ősi és gondtalan derűjét. És aztán, nagy a gyanúm, szégyelném is magamat. Eszembejutna mindez, amitől megmenekültem, amitől csak én menekültem meg. Miért éppen én? Ha mindenki elpusztul, miért kell éppen nekem megmenekülnöm? És ha nem pusztulnak mind el, ha egyszer majd győznek, ha nélkülem győznek – milyen megalázó lenne!
Ma eszembe jutott Madách. Mindig nagyon szerettem az Ember tragédiáját, csak utolsó mondatával nem tudtam soha kibékülni. Annyi céltalan küzdelem után mégis: „Ember küzdj és bízva bízzál!” Mindig úgy éreztem, hogy Madách ezt a mondatot meggyőződés nélkül írta a nagy mű végére, csak azért, hogy eleget tegyen az optimizmus illemszabályainak. Most, nem is tudom hogyan, ezen a kora tavaszi napon ráeszméltem, hogy ez a mondat az egész mű lényege. Küzdelem magáért a küzdelemért: ez az élet. Madách nem hiába nevelődött Hegelen, dialektikus volt, megértette, hogy élni annyi, mint küzdeni és ezért a küzdelem jó. Bízva bízni: ez kissé nehéz és nem mindig sikerül. Küzdeni viszont olyan természetes és nélkülözhetetlen, mint lélegzetet venni. Küzdeni még bizakodás nélkül is lehet.
Besötétedett, hűvösen lebben a szél, most kellene menekülni, ki tudja, lehet-e még, mire megint világos lesz. Maradok. (Menekülés?)
