Nagyon ritka az olyan amerikai színes hír, mely komolyan elgondolkoztatna. A napokban érkezett egy ilyen. Egy hölgyről szól, akit egy vidéki mozi elősírónak alkalmazott. Ez a hölgy kívánatra, bármilyen helyzetben oly kitűnően tud sírni, hogy megható filmeknél óriási hatása lehet a közönségre. Sok mozi tart már előnevetőt és most végre van elősíró is. A hölgyet jól megfizetik, úgyhogy könnyeiből vidáman élhet.
Ebben nem annyira maga a puszta tény figyelemre méltó, mint inkább a háttere. Az előnevetőnek és az elősírónak az ad létjogosultságot, hogy az emberek nehezen nevetnek és nehezen fakadnak sírva. A közvetlen hatás, a kiváltó ok nem elég, még külön biztatás is kell hozzá, mint ahogyan az étvágytalan gyermeknek is szüksége van az előevő serkentő példájára. Valószínű, hogy fokozatosan jutottak el az emberek ehhez az állapothoz: először a nevetést felejtették el, azután a sírást. Az amerikaiak, akik sok tekintetben naiv emberek, egy darabig még kitartottak az európaiak letörése után, de úgylátszik, most már ők is egyre nehezebben kaphatók az egyszerű és spontán érzelmi kitörésekre.
Ez meglehetősen sajnálatos. Ha meggondoljuk, hogy nem is olyan régen, a Werther korában komoly felnőtt férfiak és nők délutánonként olyan lelkesen ültek össze sírni, ahogy most bridzsezni szoktak – a visszafejlődés szembetűnően gyors. Akkoriban meglett, pocakos államtanácsosok kimentek a kertbe, megszagoltak egy rózsát és máris könnyen, kellemesen sírtak. Ma serdülő fiatal lányok órákig nézik és hallgatják a moziban Zukor Adolf legszívhezszólóbb alkotásait, egyetlen könnycsepp nélkül. A nevetés ugyanilyen nehezen jön létre. Ma már csak egészen kis gyerekek tudnak gördülékenyen sírni és nevetni. Az érzelmek spontaneitásának kora elmúlt, anélkül, hogy az értelem uralmának kora eljött volna. Ma már a legszerencsétlenebb emberek sem sírnak: a betegek és a rabok sem. Rousseaunak idült hólyagbaja volt, de még ez a meglehetősen költőietlen betegség sem akadályozta a fájdalmas és szép, mondhatnánk, művészi tökélyű sírásokban. Silvio Pellico, aki tíz esztendőt töltött fegyházban mint politikai fogoly, símán és kiadósan sírt, ha szüleire, nagybátyjára, sógornőire és a pacsirtákra gondolt cellájában. Napjainkban a rabok nem igen sírnak, bár ez az egyetlen, amit még megengednek nekik. A betegek sem hullatnak könnyet, még a legköltőibb lelki bajnak, a neurózisnak áldozatai sem – sőt, ezek a legkevésbé. A könnyzacskó idővel olyan hatáskörnélküli szervvé csökevényesedik majd, mint a féregnyúlvány, melynek egykori szerepét már nem is ismerjük.
Úgylátszik az emberekből kezd kiveszni a vidámság mellett a szomorúság is – és ez nagyon szomorú. Aki szomorú, akit egy bizonyos helyzet megríkat, az tulajdonképpen hisz egy másik, egy jobb, egy derűsebb helyzetben, és azért sír, mert ez a jobb helyzet pillanatnyilag elérhetetlen. A kalitkába zárt madár azért szomorú, mert ragaszkodik ahhoz a világhoz, melytől megfosztották, hisz benne, rabságát folyton összehasonlítja vele. Amikor Silvio Pellico a porkoláb társaságában sírvafakadt, nagybátyját sírta vissza, aki, úgy látszik, kellemesebb ember volt, mint a porkoláb.
Mi most nem sírunk, mert a helyzetünket nincs mihez hasonlítanunk. Lassanként már el sem tudunk képzelni más világot. Az ember mindig valami után sír – mi után sírhatnánk mi? Ezért nem is sírunk és ezt az időszerűtlen tevékenységet átengedjük a Szomorú vasárnap kitűnő szerzőjének. A mi vasárnapjaink és hétköznapjaink nem szomorúak. Sokkal lesujtóbb: kellemetlenek. És nincsenek – sőt a mai nemzedék számára nem is voltak – olyan vasárnapok és hétköznapok, melyeknek nosztalgiás szemlélése megríkathatna bennünket. Ezért nem ismerjük a szomorúságot, csak az undort, ezért nem könnyezünk, csak az orrunkat fintorítjuk. (Könnyek alkonya)
