Esténként tűnődve sétálok a virágok között. Nézem őket és nézem vásárlóikat. A virágok nyugodtak és hidegek. Vevőik kezének szorongatását érzéketlenül tűrik és szagtalanul. Ősz van, ilyenkor még az ibolya is szagtalan. Nemrég a Belvárosban a sárba esett néhány csokor ibolya, mert rendőr tűnt fel a sarkon és a virágáruslánynak menekülnie kellett. Később visszatért, és vettem tőle egy csokor sáros ibolyát. Kínos az ilyesmi? – kérdeztem az ibolyától. Nem felelt és nem látszott levertnek. A sarat époly fölénnyel viselte, mint a harmatot. Eszembe jutott, hogy az ibolya szerény. Aztán rögtön eszembe jutott, hogy ez nem igaz. Általában semmi sem igaz abból, amit a növényekre és az állatokra ráfognak. Az ibolya nem szerény, a macska nem ravasz, a muskátli nem meghitt, a liba nem buta és az orgona nem érzelmes. A növények és az állatok távol állnak az ilyen tulajdonságoktól. Egyszerűen csak lélegzenek, emésztenek és szaporodnak. Rejtelmesen néznek ránk és érzéketlenül. Félnek tőlünk, utálnak, esetleg belénktörődnek és kiszolgálnak, idővel talán úgy, ahogy megszeretnek: de semmiesetre sem érdekeljük őket.
Ezek az őszi virágok, mint mondottam, nem is illatoznak. A közönség mégis kedveli őket, méghozzá napról-napra erősebben. Mi ez? – kérdezem néha. Azelőtt csak a japánok szerették ennyire a virágokat. Most egész Budapest rajong értük, furcsa, csendes kultuszt űz belőlük. Vajon miért szeretik egyszerre ilyen hevesen a virágot?…
Évtizedekig megvoltak nélküle, csak születésnapra vagy esküvőre használták, vagy szerelem és operáció esetén udvariasan házhozküldették. Most egyszerre mindennapi szükségletükké vált, csokorszámra. Az a gyanúm, hogy sötét dolgokat akarnak vele leplezni. „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.” Erre jól emlékeznek még az iskolából. Úgy látszik, ezért kell nekik a virág, alibinek. Szent Isten, mire készülhetnek ezek? (Virágok)
Hatéves koromban láthattam az első filmet. Mielőtt útrakeltünk a mozi felé, szüleim elmagyarázták, hogy most olyan képeket fogok látni, melyek mozognak. Nem tudtam elképzelni a dolgot: azt hittem, falon függő, keretes képek mozognak a zene ritmusára. Kellemesen csalódtam. Első filmem hőse egy medve volt, mely ketrecéből elszabadulva, beugrott egy földszintes lakás ablakán. A szobában hölgy fésülte hosszú haját. Mikor a medvét meglátta, rémülten felugrott és kiszaladt: a medve utána. Ez volt a film. Csodálatos volt. Sokat adnék, ha mégegyszer láthatnám. (Általában szeretnék még sok régi filmet látni. Időnként régi ujságokat böngészek, első gyermekéveim napilapjait. Lázas izgalommal lapozom őket, keresek bennük valamit. Azt a légkört szeretném felidézni, ami akkor körülvett. Csak homályos hangulat- és élményfoszlányaim maradtak abból az időből, ami az első eszmélet és az elemi között telt el. Gyötör a vágy, hogy kiegészítsem őket, hogy megelevenítsem akkori napjaimat, mint a felújított ősfilm Jaurès mozdulatait. Döntő dolgok történtek ekkor velem, melyek örökre elmerültek. Csak én tudtam őket – és most már én sem. Kínlódva igyekszem felidézni őket, régi filmeken, régi lapokon át. Tudom, hogy hiába kínlódom, nem kerülnek elő soha. De ez már magánügy.) (Film I)
