Hideg fölénnyel úsznak Buda és Pest között. Egyfelől dombok, másfelől bérházak, fölöttük hidak, alattuk mélység, félhomály, halak. Néha egy-egy sirály vagy vadlúd telepszik rájuk tapintatlanul, de hamarosan újra felröppen, mert elkedvetlenítette a fagyos fogadtatás. A jégtáblák tovább úsznak, simán, szerényen, de határozottan.
Az élet, mely a partokon zajlik, érzéketlenül hagyja őket. Nem vesznek tudomást a zajról, mely kétfelől jön a Duna felé. Autóduda, telefóncsengés, közbenjárás, vád- és védőbeszéd, ítélet, alku, az üzlet és szenvedély ezer kiáltása és suttogása reménytelenül lepattan üvegszerű és kemény felületükről. Az irodalom nem érdekli őket, még ezek az elismerő sorok sem. Talán ezt becsülöm bennük a legtöbbre. Ha sokáig nézem őket, engem is kezdenek kevésbbé érdekelni köz- és magánügyeim.
Sajnos, nem tudom őket elég sokáig nézni. Társadalmi helyzetem és emberi kapcsolataim alig hagynak időt jégtáblanézésre. Éjjel pedig, mikor inkább ráérnék, nem látszanak. E nehézségek leküzdhetetlenek. Le kell mondanom a jégtáblák társaságáról. Mást kell néznem: nyomtatott lapokat, emberi arcokat, festményt, színpadot, mozivásznat, kirakatot, menetrendet és az élet sokszáz gyanus termékének pongyolán fogalmazott használati utasításait.
Problémákat kell megoldani, rejtett értelmeket megfejteni. Kérdezni és felelni – illetve a legtöbbször csak kérdezni és feleletet várni. És ami a legfontosabb: érdeklődni vagy legalább is érdeklődést mutatni. Holott már régóta akkor érzem magam a legjobban, ha semmi sem érdekel különösebben. Ezt persze legtöbbször titkolom, mert ez a legsúlyosabb bűn az emberi társadalom ellen. Itt a legszigorúbb érdeklődési kényszer uralkodik, szigorúbb, mint a vételkényszer az üzletekben. Néha, derűs és kiegyensúlyozott perceimben, szeretnék valami nagy áruházba menni, hogy az elárusítók buzgó kérdésére: »Mi érdekli uraságodat?« boldog fölénnyel válaszoljam: »Semmi«. Csodálatos pillanat volna, a legtökéletesebb felszabadulás. Ráérően sétálnék áruk, árusok és árak között és egyik sem érdekelne. Ismerőseimet az utcán lekötelező mosollyal így üdvözölném: »Nem érdekel, hogy van«. Az ujságokat könnyed mozdulattal fordítva venném kezembe és mélységes békével az agyamban és szívemben, gyönyörködve szemlélném a tótágast álló sorokat. Alkalomadtán benéznék a parlamentbe, a nyomatékosan szónokló politikust egy pillanatra félrehívnám és felajánlanám, hogy ingyen megtanítom szappanbuborékot fujni… Ugy járkálnék végre a világban, mint a jégtáblák a partok között. Valószínűleg én lennék a világ egyetlen boldog embere és hamarosan megválasztanának tiszteletbeli jégtáblának. (Jégtáblák)
