Jól tudták a görögök, miért kell művészettel enyhíteni a pénzt. De ma más világ van; ma nem a pénzbe csempésznek művészetet, hanem a művészetbe pénzt. A pénz ma már nem szép, de annál őszintébb. A görögöknél még nem voltak rajta számok: nagyságáról és rajzáról ismerték meg az értékét. Ma a szám a fontos rajta, a rajz háttérbe szorul. Nem kell Zeusszal jelképezni az erejét, hiszen aki eleget szerez belőle, azt Zeusszá teszi minden jelkép nélkül is. Nem szemérmes többé, mint a görögök korában. Lehet, hogy ma sincs szaga, de ha esetleg mégis volna és valaki finom műgonddal szagtalanítani akarná, az érdekeltek viharosan tiltakoznának. Nem engednék, hogy megfosszák őket a legkellemesebb illat élvezetétől. Szépíteni a pénzt? Hogyan lehetne szépíteni az egyetlent, amit még szépnek tartanak? (Pénz)
Esik az eső, halk zizegéssel gombolyítja végtelen szürke fonalát. Szürke a világ és egészen szűk; nedves falak veszik körül a testet. Piszkos csíkok csurognak végig a házakon és az ázott felöltők rossz szagot árasztanak. Lehet, hogy ezért is húzódoznak egymástól az emberek. Mert esős időben mindenki visszahúzódik egyénisége nyirkos börtönébe. A kánikula heve sokszor megolvasztja az egyéniség határait, felszabadítja a nyájösztönt és az emberek felelőtlenül és kissé részegen összekeverednek. De esőben mindenki elkülönül és dideregve hajol problémái fölé. Élesen és megoldhatatlanul merülnek fel ilyenkor a problémák. Reménytelennek és amellett még egy kissé szennyesnek is látszik minden. Sokat gondolunk a múltunkra, főképpen a kellemetlen órák jutnak eszünkbe, és nem tudjuk elképzelni, hogy valaha is sütött a nap. Egész múltunkat elönti a szürke víz, és egyetlen esős nappá változtatja. Cuppog a sár a cipő alatt és kételyeink vannak minden iránt. Az élet sötét, kínos és vontatott. Nem véletlen, hogy Ibsen Bergenben kezdett írni, Bergenben, ahol mindig esik az eső. Az eső nagy költője lett, a csapadék Shakespeare-je. Naphosszat ült egy bergeni gyógyszertárban, kinézett a szürke utcára, és felfedezte a polgárság lelki betegségeit és a mindennapi élet tragédiáit…
…Zuhog a taxikra, a villanyórákra, a sínekre, az Operára és a parlamentre. Zuhog az állatkertre, ahol az éltes páviánok borzongva húzódnak össze és a magános, duzzogó orrszarvú melegházában megkövülten néz maga mellé, – mert maga elé nézni, sajnos, nem tud, túlságosan oldalt fekvő szemeivel. Zuhog az eső a közkórházakra, a betegek hátukon fekszenek a stráfos ágyneműben és órákon át szótlanul nézik a víz reszkető, szürke stráfjait. Zuhog az eső a börtönökre is. Megint egy esős évszak, mondják a foglyok, akik évszakokban számolnak, úgy, mint mi napokban. A fiatal fogoly, aki már egy éve van bent, talán már beletörődött. Napjai végtelen, ólmos sorokban hullanak, mint az esőcseppek. Sok ezer napja van még hátra. Lassanként kezdi elfelejteni ismerőseinek arcát. Fel és alá sétál, a cseppek koppanását hallgatja és hirtelen megáll. „Milyen orra is van B-nek?” – gondolja tehetetlenül, azután vállat von és tovább sétál. (Esik)
Háború volt, amikor egy nemzetközi kis írócsoport Svájcban megszülte a dadaizmust. Hamarosan nagy sikere lett. Annyi hadüzenet után a dadaisták is hadat üzentek. A valóságnak üzentek hadat, annak a valóságnak, mely 1916-ban már régen elvesztette értelmét. Minden céltalan, minden humbug, – hirdették a dadaisták. Bizonyára hatással volt rájuk André Gide ragyogó regénye, A Vatikán pincéi is, melynek ifjú hőse értelmetlen cselekedettel egy céltalan gyilkossággal tüntet a polgári erkölcs ellen. A dadaisták egész működése ilyen »action gratuite«-ek, ilyen tüntetően céltalan cselekedetek sorozata volt. Ebben a céltalanságban azután teljesen céltudatosak voltak. Kiadtak egy folyóiratot, melynek címlapján a Mona Lisa díszlett, hatalmas kipödört bajusszal. Néha – mint Ribémont-Dessaignes írja – múzeumlátogatásokat vezettek. Nagy csoport érdeklődőt vittek a Louvre-ba; a vezető megállt az egyes klasszikus alkotások előtt és ünnepélyes hangon felolvasta a legújabb tőzsdei árfolyamokat. Néha az életbe is átvitték a dadaizmust. Egyikük az autóbuszon kilopta egy pincér zsebéből a pénztárcát, mert a pincér papra emlékeztette. Később megbánta bűnét, és három nap múlva visszaadta a tárcát egy ismeretlen embernek, aki véletlenül hasonlított a pincérre.
Így éltek és működtek a dadaisták, köztük néhány értékes író is, mint például Cocteau és Aragon. Sokáig természetesen nem lehetett ezt a játékot folytatni, mert unalmassá vált. Megszülettek a dadaista sablonok, melyeket egy idő múlva nem lehetett többé variálni. Végre is nincs túlsok lehetőség az arc-szőrzet terén. Mona Lisának a pödört bajusz után legfeljebb még pofaszakállat, vagy esetleg kecskeszakállat lehet adni és ezzel körülbelül ki is merül a műsor. (Dada)