Az élet patakzásának mérőegysége a perc, szorozható és osztható, kisebb az óránál és nagyobb a másodpercnél. Az első pillanatban ártalmatlannak tűnik. Azt a látszatot kelti, mintha nagyon sok volna belőle, mint a folyó cseppjeiből. De ha időm volna, kiszámíthatnám, hány percet éltem eddig. Pontos számadatot kapnék, és vége volna a végtelenség illúziójának. Egyenletes tempóban jöttek a percek milliói, mindegyik egyformán és gépiesen, mint a katonák. Nem változtak soha, legfeljebb én változtam. Számomra nem is voltak mindig egyformák. Voltak egészen hosszúak, éveknek tetszők: a rémület vagy az undor percei. És voltak villámgyorsan felvillanók, melyek rövidebbnek tűntek egy másodpercnél. Ezek az öröm percei voltak. Végeredményben mindegyik ellenség volt, mert nagyon sokáig tartott vagy nagyon is kevés ideig.
Sok minden történhet egy perc alatt. A pulzus körülbelül nyolcvanat ver, és egy jó repülőgép négy kilométert tesz meg, míg a percmutató a 60-astól visszaérkezik a 60-asig. Statisztikusok tudják, hogy ezalatt mennyivel növekszik Sir Henry Deterding, az olajkirály vagyona és a magyar gyermekhalandóság. Van, aki egy fél fillért keres ezalatt és van, aki tíz pengőt. Courths-Mahlerből két oldalt lehet elolvasni és James Joyceből két sort.
Míg a sárga mutató egy kört leír, egy ügyesebb diktátor három gyújtó mondatot tud a rádióba mondani, és egy szurony háromszor kényelmesen megfordul egy katona mellkasában. Általában sokan halnak meg egy perc alatt. Maga a halál jóval rövidebb: a percben már benne vannak az agónia végső pillanatai is, az egész drámai átmenet a léttől a megszűnésig. A mutató most a 20-as és a 30-as között jár. Aki a 20-asnál még volt, azóta megszűnt. Érverése megállott, politikai és tulajdonjogai elenyésztek. A 20-asnál még férj volt, apa, esetleg nagybácsi, főbérlő, gázfogyasztó, hírlap-előfizető, adóalany, alperes és ebtulajdonos. A 20-as utáni vonásnál már csak egyszerűen „megboldogult” vagy előnyösebb esetben „örökhagyó”. Sokan születnek is ezalatt. Aki a 20-asnál még magzat volt, melynek érdekeit a társadalom szigorúan védte, a 30-asnál már régen állampolgár, lényegesen lanyhább védelemmel. Sorsdöntőnek mondható percek ezek. (Egy perc)
Útépítési munkálatok folynak azon a helyen, ahol a testes, méltóságteljes villanyóra állott és ezért kellett eltűnnie. Nem tudom, örökre távozott-e, vagy egy napon majd ugyanolyan hirtelen tér vissza, mint ahogy elment. Egy bizonyos: már régóta nem látom. Egy hétig vártam rá, azután, mint ahogy az eltűntekkel teszik, holtnak nyilvánítottam.
Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy meggyászoltam. Elvesztése miatt nem öltöttem fekete karszalagot és nem fejeztem ki részvétemet a közeli téren álló óra előtt, melyhez, a rossz nyelvek szerint, titkos és szoros kapcsok fűzték. Megvallom: nem szerettem ezt az órát. Inkább féltem tőle és most úgy vagyok vele, mint azokkal a halottakkal, akiket még jóval elköltözésük után is megpillantani vélünk néha az utcán, szorongóbb perceinkben. Ha befordulok a sarkon, még sokszor nézek önkéntelenül az óra helyére. Aggódva, kényelmetlenül nézek oda, mint ahogy szoktam, aztán megkönnyebbülten eszmélek rá, hogy nincs ott. Amíg ott posztolt a sarkon, mindig feszengve és bűntudatosan tekintettem rá, mint valami komor és ünnepélyes rendőrőrmesterre, aki mindent lát és felelősségre von kihágásaim miatt. Általában szigorú volt ez az óra. Mutatói fagyosan és szemrehányóan jelezték, hogy megint elmulasztottam valamit. A mulasztások legsúlyosabbikát szoktam elkövetni: a késést. Általában mindig elkésem egy kicsit, minden vonatkozásban. Nem tudom megtanulni, hogy kell a percekkel takarékoskodni. Könnyelműen pocsékolom őket, öt percet csak úgy mellényzsebemből szórok ki, mint mondani szokás, holott köztudomású, hogy nincs olyan sok öt perc az életben. Abban a hitben ringatom magamat, hogy az idő végtelen – és csak az óra szokott kiábrándítani ebből. Kegyetlenül és kajánul várt rám a sarkon és némán mutatta, hogy az idő zárt kör, melyet kisebb rovátkák osztanak be. Ha rápillantottam, a tizenkét szám köre hirtelen bilinccsé változott és néha egészen tisztán hallottam a perc-rovátkák láncszemeinek vészjósló csörgését.
És arra is figyelmeztetett az óra, hogy az idő, mellyel mindig kényelmesen és felelőtlenül szeretnék bánni, nem az enyém. A mutatók könyörtelen logikával intettek kötelességeimre. Naponként többször értesültem tőlük, félreérthetetlen módon, hogy az idő nem az enyém, sőt magam sem vagyok a magamé. A nap különböző óráiban és perceiben pontosan jelezték az óralapok számai, hogy éppen akkor ki a soros: ki tart kizárólagos igényt gondolataimra, szavaimra, a mozdulataimra, a lélegzetvételemre. Figyelmeztettek, hogy ha most valamivel lassabban szedem a lábamat, vagy valamivel kényelmesebben lóbálom a karomat, kit fosztok meg tulajdonjogától, melyet a hármas és az ötös közötti tízpercben fölöttem gyakorol, kit fosztok meg attól az árutól, melyet a hármas és az ötös között pontosan szállítanom kell és mely a kétlábú áruk hivatalos jegyzékében az én nevem alatt szerepel.
Mennél többször mentem el a zord és méltóságteljes óra mellett, annál jobban vésődött emlékezetembe, hogy egy sereg embert és intézményt megillet az időm egy része, csak engem nem. (Az óra)