Meg kellett tanulnom, hogy a hazugság sem használ. Nem elég teherbíró már a hazugság. Az is lehet, hogy a korom teszi: szerény és ügyetlen hazugságaim nem tudnak többé ellenállni a valóságnak. Már semmit sem tudok komolyan elhitetni magammal. Utolsó hazugságaim talán csak néhány napja roppantak össze a tények súlya alatt. Már csak néhány szilánkjuk van meg, ezek fájdalmasan hatoltak belém. Idővel ez is elmúlik. Úgy látszik, most már csakugyan felnőtt vagyok.
Mert senki sem felnőtt addig, amíg hazugsággal igyekszik enyhíteni életét. Senki sem felnőtt addig, amíg tovább akar érni a tényeknél, amíg az élet »értelmét« keresi, amíg rejtett szépségeket és értékeket magyaráz helyzetekbe és emberekbe. Lelke mélyén kiskorú mindenki, aki így vígasztalja magát: „kell, hogy valami mélyebb értelme legyen az egésznek, mert különben nem lehetne kibírni”. A felnőtt már tudja, hogy nincs semmi értelme, de valahogy mégiscsak kibírja. Abban a pillanatban válik felnőtté az ember, amikor nem érez többé csalódást…
… Már én is felnőtt vagyok. Bátor-e vagy gyáva, erős-e vagy gyenge: majd elválik. Tudomásul veszem a világot és a sorsomat. Látom lehetőségeim határait… Előfordulhat, hogy időközben, szerény eszközeimmel, tehetek valamit az emberiség érdekében is. Ehhez mindenesetre erő és elszántság kell, mert most már bizonyosnak látszik, hogy az emberiséget még a szabadságra is ökölcsapásokkal kell rákényszeríteni. Az emberiség többsége ugyanis nem felnőttekből áll. Egyszer már ezt is tudomásul kellett venni.
Ilyen derűs és bölcs gondolatokkal töltöm felnőttségem első napjait. Bennem és körülöttem csupa igazság. Most ismerkedem meg közelebbről a valósággal. Amikor behoztak, az egyik orvos egy pohár vizet mutatott és megkérdezte: mi ez? „Egy pohár víz” – feleltem szerényen. Az orvosok jelentősen néztek egymásra. Egyikük szomorúan mondta: „Teljesen elvesztette hallucináló képességét. Pohárnak tartja a poharat és víznek a vizet. Reménytelen eset.” (Egy elmebeteg naplójából)
A mindenesnek mindent elő lehet írni és mindent meg lehet tiltani. Mint Bernard Shaw mondja, a mai kisembernek még a legliberálisabb országban is előírhatja a főnöke, hogy milyen színű ruhát viseljen. A mindenes mindenkinél kisebb. Van egy kisember, akinek a hivatalban csupa főnöke van, akinek mindenki parancsol. Mikor azután hazamegy a hivatalból, végre van valaki, akinek ő parancsolhat: a felesége. A felesége viszont, aki olyan kicsi, hogy még ő is parancsolhat neki, szintén talál valakit, aki még nála is kisebb. Ez a mindenes. Társadalmunkban tehát a mindenes fontos szerepet tölt be: ő enyhíti a legkisebb kispolgár kisebbrendűségi érzését. Ő az egyetlen, akinek főnöke megtilthatja, hogy udvarlója legyen…
Az utóbbi évtizedek egyik legszebb magyar regénye a mindenesekről szól: Kosztolányi Dezső Édes Anná-ja. Olyan csodálatos erővel és finomsággal írta meg Kosztolányi a magyar mindenes tragédiáját, hogy azóta is mindig eszembe jut egy kicsit a könyve, ha cselédet látok. Fellebbezhetetlenül bizonyítja be, hogy a cselédkérdésnek mennyire nincs megoldása. Többek között ez is olyan kérdés, melyre nincs felelet: magának a kérdésnek kell megszűnnie. Addig csak apróbb enyhítések történhetnek, de erre sincs sok kilátás. A magyar mindenesnek, kinek udvarlója nincs, legfeljebb csak munkaköre bővül. (Cselédek)
