Furcsa és távoli hang a Nobel-díjas Szent-Györgyi professzoré, aki most Szegeden beszélt. Szinte egzotikusan hatnak napjainkban az ilyen kijelentések: „Nem az a lényeg, hogy a magunk nemzetségét, faját vagy pártját helyezzük mindenki más fölé, hanem az, hogy a tudást helyezzük a tudatlanság fölé, a képességet, a szaktudást, a tehetséget a protekció és a pártérdek fölé, a szeretetet a gyűlölet, a megértést a marakodás, az építést a tombolás fölé.”
A szellemi szabadságról is sok szó esett ebben a beszédben, mely – legyünk őszinték – szokatlan. Egészen ritka az értékelésnek ez a módja, mely nem származás és pártérdem szerint osztályozza az embereket, hanem tudás és képesség szerint.
Kissé valószínűtlenül hat a szellemi szabadság követelése is ebben a korban, mely többre értékeli a vakhitet a kritikánál, az egyhangú helyeslést az őszinte véleménynyilvánításnál.
És egyáltalán: ki törődik ma szellemi dolgokkal? Egészen másról van most szó, apró és heves indulatokról, gyűlölködésekről, szellemi és lelki elzárkózásokról. A türelmetlen szektaszellem nagy napjai ezek. Az emberek minden találékonyságukat és ötletességüket arra fordítják, hogy új lehetőségeket teremtsenek egymás elnyomására, bántalmazására, megrövidítésére.
1938
