A két világháború közötti magyar sajtó egyik legkiemelkedőbb alakja, az 1906. július 9-én született Bálint György mindössze harminchat éves volt, amikor 1942-ben munkaszolgálata alatt (egy ukrajnai kórházban) meghalt. De pontosabb így fogalmazni: a halálba hajszolták. Bűne az volt, hogy zsidónak született. És nem segített rajta vértelen fegyvere: a toll. /A halálba hajszolt Bálint György hírlapíró születésnapjára/
Bálint György: A költő
Huszonhárom éves vagyok,
Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint Kovács úr,
Már erősen kopaszodom,
Nem tudok autót vezetni, golfozni,
Bridgezni és charlestonozni,
Társadalmi hitvallásomat, hogy tudniillik:
Mindenkinek joga van ebédelni,
Általában elavultnak és nevetségesnek tartják,
És nincs szerencsém a nőknél;
Egyszer megkérdeztek, hogy a lila
Vagy a szürke nyakkendőviselet híve vagyok-e
És minthogy nem tudtam felelni:
Azóta többen igen ostobának tartanak,
Különösen amióta az is kiderült,
Hogy nincs kedvenc autómárkám;
Egyebekben teljesen úgy élek, mint Kovács úr,
Illendőségből tagja vagyok az egyik régóta fennálló
Hit-remény-szeretet kereskedelmi részvénytársaságnak,
De még eddig nem kaptam semmi osztalékot;
Tagja vagyok az Európai Kultúr-Egyesületnek is,
Amely többször napjában arról biztosít,
Hogy mennyivel boldogabb vagyok én,
Mint ősöm, a barlanglakó;
Van tisztességes polgári foglalkozásom,
Szívből örülök az óceánrepülők
Szerencsés partraérkezésének,
Kezet is csókolok rendszerint a hölgyeknek
És szabályos időközökben,
Hivatalból fenhangon tisztelem az összes tekintélyeket.
És nagyon kérek mindenkit, bocsássák meg nekem,
Hogy elmosódott, gomolygó hajnali félálmaimban
Gyötrődő, dühös és lemondó negyedórákon át
Ragyogó színekre gondolok,
Szabad nagy lélekzetre,
Életre, az én életemre, örömre,
Új szédítő városokra, díjmentes szerelemre
És sok más ilyenre;
Bocsássák ezt meg nekem, Kovács úr és mind a többiek,
Bocsássák meg ezeket az önkínzó negyedórákat:
Hiszen huszonhárom éves vagyok
És egyszer meg fogok halni.
Strófák
Kezdetben teremtette az Isten a világot,
Azután jött automobilon a vezérigazgató
És megvette az egészet.
Egymásba hullottak a távolságok,
A rádió-jazz nem hagyta aludni
A tigriseket a dzsungelekben,
A fiatal könyvelő letérdepelt a vastrezór előtt,
Így szólt: „Életünket és vérünket”
És reszketőn borult a folyószámlakivonatra.
*
Pedig az asszonyok szépsége nem fakult ki,
A tél nem gyilkolón hideg,
A nyár nem őrjítőn meleg
És piros dombok és szikrázó, zúgó városok
Szépek az alkonyatban,
És bérkaszárnyák égbe és föld alá vesző
Rétegei között,
Az antennák és kábelek között,
Surranó árnyak néha furcsa ünnepeket ülnek.
*
De reggelenkint sár vagy dér vonja be
A rohanó sínek csillogását
És apró, piszkos márványlapok fölött
Kopasz fiatalemberek üres feketét reggeliznek ebédre…
Három ember nyitva hagyta a gázcsapot
És a pattanásos arcú gépírókisasszony,
Aki Conrad Veidtbe szerelmes,
Megelégednék már pocakos kollégájával is,
„Házasság lehetséges” alapon.
*
Mert az elnyűtt és fényesre kopott vágyak
Már mind a zálogházban vannak.
Én nem tudom, hogy mit akarok,
Te sem tudod, hogy mit akarsz,
Pedig mindnyájan nagyon fiatalok vagyunk,
A ránk épített vasfalak, írógépek, zsákok,
Autók, szószékek és közérdekek alatt,
És az undor és gyűlölet között időnkint nőkre gondolunk
És emlékezni szoktunk, de nem tudjuk mire.
*
És csak a husángok énekelnek,
Csak a verések visszhangoznak,
A harangok impozánsan konganak a semmibe,
És háromszor egy nap, mély meghajlással
Ezt kell mondani:
„Alászolgája, vezérigazgató úr,
Hogy méltóztatik?”
Megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben.
Forrás: www.eternus.hu / Bálint György: Strófák
Forrás: www.eternus.hu / Bálint György: A költő
