Éppen hazafelé tartottam, amikor eszembe jutott, hogy nincs otthon kutyakaja. Gépiesen kanyarodtam kisautómmal a Lidl felé. Leparkoltam, kiszálltam a kocsiból, és elindultam befelé.
Közben megpróbáltam felidézni, mit írtam a bevásárlócetlire, amelyet otthon, a konyhapulton felejtettem.
Kutyakaja, kifli, mozzarella, saláta, paradicsom… idáig jutottam, mire odaértem a bevásárlókocsikhoz. A kocsit húztam ki éppen a sorból, amikor odajött hozzám egy hajléktalannak tűnő, de legalábbis nagyon lestrapált 50-es férfi. Kezén és ruháján látszott, hogy dolgozott valahol egész nap. A bőre cserzett, napon barnult, óriási tenyere nem volt épp tiszta, és próbálta elrejteni a szemem elől.
Megszólított… halkan, szégyenlősen és szinte suttogta:
– Ne haragudjon, tudna segíteni?
Gépiesen kezdtem volna mondani, hogy ne haragudj, most sajnos nem megy, mikor hozzátette:
– Van két gyerekem, tudna valami kis ennivalót venni nekem?
A döbbenet kiült az arcomra, és borzasztóan elszégyelltem magam…
– Persze, mit szeretnél, mit vásároljak? Mit ennétek? Mit szeretnek a gyerekek?
– Hát egy kis kenyér, tej jó lenne…
– Felvágott, esetleg más, amit szerettek?
– Igen, egy kis felvágott is jó lenne, de csak annyit, amennyit megengedhet magának.
– Rendben -mondtam -, légy szíves, várj meg itt, sietek – és szórakozottan elindultam az üzletbe. Zavaromban simán letegeztem, ami nálam nem a tiszteletlenség jele.
– Köszönöm szépen! – mondta halkan, én pedig kényszeredetten mosolyogtam. Bementem a boltba és kattogott az agyam, hogy minek örülnének, mi az, amit a gyerekek szívesen ennének, mi egyébre lehet szükségük még? Szilvi mit is szokott venni a rászorulóknak az adományokból? Nem igaz, hogy pont most nem jut az eszembe, pedig évek óta látom, hogyan csinálja. Mondogattam magamban, hogy tej, kenyér, felvágott, amikor odalépett hozzám egy korombeli anyuka és megszólított.
– Szia! Hallottam az imént a beszélgetéseteket és szeretnék én is segíteni. Te mit veszel?
– Szia! Igazán kedves tőled, én hirtelen csak a kenyér, tej, felvágottig jutottam, egy kis csokira gondoltam még a gyerekeknek, és még ami útközben eszembe jut, hogy hasznát vennék.
– Rendben, akkor én is veszek nekik egy kiló kenyeret, egy kis felvágottat, tejet, még konzervre gondoltam, szerinted jó ötlet?
– Mindenképpen – mondtam -, menjünk.
A boltban még összefutottunk, mutatta, hogy vett ezt is, meg azt is, szerinte kettőnk csomagja egy időre elég lesz. Beálltunk egymás mögé a sorba, ki-ki fizette a sajátját, és együtt pakoltunk a pultnál. Mikor kimentünk, kerestük a pártfogoltunkat és láttuk, hogy egy fiatal szőke lány éppen egy kisebb csomagot adott át a férfinak. Biztosan ő is hallotta…
Átnyújtottuk a frissen vásárolt élelmiszereket, mondtuk, hogy jó étvágyat hozzá és minden jót kívánunk. A férfi szégyenlősen elvette a csomagokat és lehajtott fejjel, hálásan mosolyogva nagyon szépen megköszönte a segítséget. Mi újdonsült vásárlótársammal elköszöntünk egymástól, ő ment jobbra, én balra.
Beültem a kényelmes autómba és nem jutottam szóhoz. Nekem van autóm, házam, munkám, pénzem. Én ehhez az emberhez képest gazdag vagyok… pedig van nekem is éppen elég megoldandó feladat az életemben. Talán több is, mint egy átlagembernek. De ez a „gazdagság” eddig nem tudatosult bennem. Hálát adok a sorsnak, hogy nekem nem kell a Lidl ajtajában vadidegeneket kérnem arra, hogy vásároljanak nekem ennivalót.
Nem az a lényeg, hogy segítettünk, nem is az, hogy megtettük. Természetes – legalábbis a magunkfajtánál -, hogy ha valaki bajban van, a másik segít neki, még ha idegen is. A lényeg, hogy:
AZ ISTEN VERJE MEG AZOKAT, AKIK MIATT IDE JUTOTT A HAZÁNK!
Forrás: Újnépszabadság
