Amikor megírtam a Nem volt bunda, avagy csinálom az eszemet című cikket (A Hét, 10. sz.), azt hittem, önmagáért beszél s nincs szükség használati utasítást mellékelni hozzá. Cseke Gábor Miért csinálja az eszét? című válaszát olvasva (A Hét, 11. sz.) rájöttem: tévedtem.
Miről is van szó? Régóta figyelem a sportújságírásban gombamódra szaporodó, bántó zsargonkifejezéseket. A Hét adta az ötletet arra, hogy a nevetségessé tétel eszközével felhívjam a figyelmet erre (ne pedig alaposan elemezzem a jelenséget, ez a nyelvészek feladata). Egyszerűen összefüggő szöveggé formáltam az ilyen stíluselemeket, szavakat, s bevallom: a könnyebb ellenállás vonalán haladtam akkor, amikor az Ifjúmunkás sportrovatából „dokumentálódtam”. Így nem volt szükségem „verejtékes munkára”. Cikkem a jelenséget kívánta kipellengérezni, nem pedig valamelyik lapot, hiszen a magyarázó szövegben nem is szerepel az Ifjúmunkás megjelölése. Eljárásmódom – elképzelésem szerint – érthető volt: a humorizálás megszokott eszközével felnagyítottam a jelenséget, szándékosan halmoztam a sportrovatokban előforduló kifejezéseket, fordulatokat. Távolról sem azzal a szándékkal, hogy az idézett kifejezések mindenikét kiöntsem a Cseke Gábor szerint is kiöntésre váró fürdővízzel. A nyilvánvalóan kigyomlálandó stílusburjánokra és egyes kifejezések halmozásának fület sértő voltára szerettem volna rámutatni. (Cseke Gábor talán elvárta volna, hogy lapalji jegyzetben mindig jelezzem ezt a különbséget?)
Hiszen ki tagadná, hogy ha mondjuk egy sportbeszámolóban már kétszer szerepelt a labda szó, harmadszor ne lehetne lasztit írni. De amikor a gömb, a bogyó, a vinkli és a csuka után következik a laszti, amikor a driblizés kiszorítja a cselezést, amikor nem lehet veszteni, csak kihúzni a gyufát – akkor engedtessék meg, hogy a balázssándorok „ne legyenek kielégítve”. Számomra talány marad, hogy Cseke Gábor – akiben cikkemet olvasva (az Ifjúmunkás kifejezésével élve) „felfutott a pumpa” – miért nem értette meg, hogy nem akarom kiirtani az idézett szövegek minden szavát. Azt veti a szememre, hogy a szurkoló szót is „villára vettem”. Holott én a „szurkolói balhézást” idézem, persze a csontzene, bunyó, feltrancsírozás, no meg a „húzni a drótot” tisztes társaságában. Ha az egész idézett, a cikkemben dőlt betűvel szedett szöveget csalánnak nézném, akkor a játékos, csapat, győzelem, pálya stb. szavakat is gyökerestől ki kellene tépnem. (Remélem, erre egyetlen olvasó sem gondolt.)
Ezen túlmenően azonban meglepő az a logika is, amellyel Cseke Gábor az egész „zsargonkérdéshez” viszonyul. Valahogy így lehetne jellemezni ezt: X-nek azt mondják, hogy pörsenés van az orrán, mire ő emígy érvel: „Nektek viszont pattanásos a képetek, különben is miért nem kezdjük a tyúkszemirtással a testápolást, s egyébként is tisztázni kellene, mi a higiénia”. Szerintem ha egy nem testápolási szaktanulmánynak íródott cikkecske felhívja a figyelmet a pörsenésekre, talán előbb ezeket kellene kezelni, még akkor is, ha az általános higiéniai (akarom mondani, a zsargon mibenlétére vonatkozó) ismereteink hézagosak, s mások lábán ott éktelenkednek azok az átkozott tyúkszemek. (Amelyeket majd ők maguk irtanak ki.)
Cseke Gábor – szerinte személyeskedés nélkül – nekem szegezi a kérdést: „miért csinálom az eszemet?” Ugyanakkor azt is megállapítja, hogy nem tisztáztam, mi ellen hadakozom. Nos, célomat világosan megfogalmaztam magamban, sőt legnagyobbrészt el is értem.
Az Ifjúmunkás főszerkesztője megállapítja: „az Ifjúmunkás erejéhez mérten ügyelni fog, hogy csökkentse a valóban kirívó, nyelvérzékünket bántó és rontó kifejezések számát”, s így megnyugodtam, jórészt elértem célomat, többek között ezért „csináltam az eszemet”.
Végezetül (ha már én megnyugodtam) meg szeretném nyugtatni Cseke Gábort is: valóban „nem volt bunda”, más szóval semmiféle előzetes megegyezés nem volt A Hét szerkesztősége és köztem, nem „feküdtem le” nekik.
Hozzátenném azonban, hogy az újságírásnak is megvannak a maga „zsuka-szabályai”, van biz’ annak etikája is.
Megjelent A Hét III. évfolyama 13. számában, 1972. március 31-én.