Semmiképpen sem szeretnék egy régebbi, az Igaz Szó hasábjain néhány évvel ezelőtt lezajlott vitát feleleveníteni, úgy vélem azonban, hogy Robotos Imre könyve, A nevetés vonzásában*, s a körülötte kialakult eszmecsere** szükségessé teszi néhány kérdés tisztázását.
A könyv szerzője és bírálója között éles ellentét alakult ki a komikum objektivitását illetően. Robotos nem írt nevetéselméletet, de az objektivitás mint elméleti-filozófiai kérdés központi helyet foglal el könyvében, a nevetést fakasztó irodalmi alkotásokra vonatkozó konkrét elemzéseiben értékítéletei legtöbbször az objektivitással kapcsolatos álláspontjából erednek.
A Robotos–Szávai ellentét fő ütközőpontja az, hogy a nevetést kiváltó tényezők egyedül csak az objektív valóságban keresendők-e (erre a kérdésre ad igenlő választ Robotos), vagy pedig az objektív lét csak „felkínálja” magát arra, hogy humorosan tükrözzék, anélkül, hogy kizárólagosan magában hordozná azt a bizonyos „objektív komikumot” (ezt az álláspontot képviseli Szávai). Előrebocsátom: a legteljesebb mértékben egyetértek Szávaival; Humor és filozófia című könyvemben annak idején részletesen kifejtettem azt a gondolatot, hogy a humor: viszony, a tükrözés tárgya és a tükrözött kép közötti sajátos reláció, örömmel olvastam Szávainak Robotossal szembeni érvelését arra vonatkozóan, hogy az irodalmi alkotás és annak paródiája közötti viszonyban kell keresni a paródia humorosságát, hiszen ez a konkrét jellemzés a példa meggyőző erejével támasztja alá azt az általam is vallott elvet, hogy a humor nem egyszerűen rajtunk kívül, a tárgyban, ez esetben az irodalmi alkotásban, hanem a tárgy és a szubjektív tükrözés közötti relációban keresendő.
Robotos humorfelfogását az jellemzi, hogy egyes alapvető filozófiai kategóriákat egyszerűen figyelmen kívül hagy vagy hibásan használ. Itt van mindjárt az objektív valóság fogalma. Robotosnál a valóság és az objektív valóság összefolyik, holott bármelyik filozófiai kézikönyvben megtalálható: a valóság, a létezés értelmében, lehet objektív és szubjektív, az objektivitáson a tudaton kívüliséget, a tudattól való függetlenséget értjük, objektív valóságon pedig az ilyen jelleggel rendelkező létezést. E zavarosság illusztrálására: Szávai a valóság „irtózatosan tág fogalmáról” ír, Robotos viszont „az objektív valóság Szávai szerint is »irtózatosan tág fogalmának«” jegyeire utal.
A szubjektum alkotásainak objektivizálódása még egyáltalán nem mossa el a határt a valóság két nagy területe – a szubjektív és objektív létezés – között. Való igaz, hogy a gondolati alkotás, ha maradandó mű, elszakad alkotójától, önálló életre kel, függetleníti magát az őt teremtő tudattól, s a későbbi tudatok számára már a tudaton kívüliség, az objektivizált szubjektivitás jegyeivel jelentkezik. Ilyen értelemben számomra az egész eddigi irodalomtörténet az objektivizált gondolatok, képek, eszmék stb. világa. A szubjektív valóságnak (az író gondolatainak) az objektív valóságba (az objektívvá vált gondolattörténetbe) való ilyen átcsapásával kapcsolatban tehát minden rendben is lenne. Csakhogy a Robotos-féle humorszemléletben a mindig-objektív humor immanensen húzódik meg ebben az objektivizált közegben.
Szávai a mindent-parodizálhatóság példáját kiélezve megjegyzi: Robotos Imre csak-objektív komikum gondolatát elfogadva oda jutnánk, hogy a világirodalmat objektív komikumlerakatnak tekintjük. Robotos felveszi a kesztyűt: „… miért ne lehetne a világirodalom objektív komikumlerakat?” S itt mutatkozik meg a kizárólagosan objektív komikumképzet filozófiai megalapozatlanságának újabb vonatkozása: Robotos egyszerűen összetéveszti a lehetőséget és a valóságot. Így objektív komikummal telítettnek fogja fel a világirodalmat, mert parodizálható, mert potenciálisan magában rejti a humorizálhatóságot. Az igazság viszont az, hogy a világirodalom nem ténylegesen létező – tehát nem a realitás világában keresendő – komikumraktár. Legfeljebb arról lehet szó – a lerakatképnél maradva –, hogy bárki „kiutalást” kaphat e lerakat bármelyik, tényleg objektíve létező, de önmagában esetleg nem komikus tárgyára, abból a célból, hogy hozzátéve valamit e „raktári tárgyhoz” saját szubjektivitásából, komikussá formálhassa a tárgy és kép viszonyát. Molnár Ferenc és Karinthy Ady-paródiájának a tárgya ugyanaz. Az előbbi sikertelen, az utóbbi sikerült Ady-paródiát írt. Ehhez az objektív tárgynak – Ady életművének – vajmi kevés köze van; a tárgyban potenciálisan benne levő humorizálhatóságot az egyik esetben sikerült, a másikban nem sikerült a tárgy és a tükörkép humoros viszonyának megteremtésével a realitás birodalmába átvinni.
Robotos humorszemléletének legsebezhetőbb pontja, hogy az objektivitás eltúlzásával csökkenti a szubjektív tényező szerepét az irodalmi eszközökkel történő nevetésfakasztásban. Robotosnak ez a nézete nem újkeletű, már könyve megjelenése előtt is megfogalmazta. Egynéhány évvel ezelőtt megjelent cikkében (Igaz Szó, 1969. 6. sz. 902. l.) egyszerűen nem értette meg azt a lenini jellemzést, amely szerint a humor – képletesen szólva – rétegződik, lehet valami a felületes szemlélő számára nevetséges, s ugyanakkor mélységesen elszomorító annak tudatában, aki a felület mögé lát, és ismét nevetést fakasztóvá formálódhat ugyanez a jelenség, ha még mélyebbre, a leglényegesebb „rétegbe” jut el a gondolkodó ember. Egyszóval nevethet valaki azért, mert csak a felületi jelenséget látja, de akkor is, ha a jelenségszint mögötti leglényegesebb összefüggés nevetségességét megérti (de micsoda különbség van e két nevetés között!), s ugyanakkor humormentesnek találhatja valaki ugyanezt, ha mélyebbre lát, mint a felszín nevetségessége, de nem tárta fel a legmélyebb „réteg” humorosságát. Az ilyen természetű lenini megállapításokban, ha nem is humorelmélet, de a nevetségesség egyik lényeges mozzanata benne van: a nevetségesség nem kizárólag objektív tartalmú, nagymértékben a tükröző alanytól is függ az, hogy ki mit lát meg ebben az objektív valóságban, mit emel ki belőle, s a potenciális nevetésfakasztás „képességével” rendelkező objektív létezésből mit visz át saját tükröző tevékenységének segítségével a realitás világába, mi válik tényleg nevetségessé.
A Robotos-féle tisztán objektív komikum gondolatával nemcsak önmagában, de távolabbi következtetései miatt sem lehet egyetérteni.
Ugyanabban az Utunk-számban, amelyben Robotos válaszol Szávainak, jelent meg Bálint Tibor eszmefuttatása az anekdotáról (Anekdota vagy erkölcsi bizonyítvány). Bálint Tibor éppen azokkal szemben tisztázza az anekdota mibenlétének néhány vonatkozását, akik (minden bizonnyal Robotostól függetlenül) szintén mereven értelmezik a humor objektivitását, és az anekdotában hiteles történetet látnak. Más szóval: arra gondolnak, hogy az anekdota a maga „tiszta objektivitásában” létező eseményt ír le. Mélységesen igaza van Bálintnak, amikor azt állítja, hogy az anekdota bár valóságos személyhez fűződik, igazságát mégsem tekinthetjük betű szerintinek, vagyis az anekdota nem egyszerűen rögzítése valamilyen ténynek, amelynek objektivitásához (tehát tőlünk és az anekdota feljegyzőjétől függetlenül létező mivoltához) nem férhet kétség. A szubjektív hozzájárulásra, esetleg kisebb mértékben, de itt is szükség van.
Bálintnak nyilván szüksége volt erre a tisztázásra, hiszen az objektív valóságban elraktározott humor csökönyös hívei szemére vethették, hogy egyik-másik anekdotájának, képzelt teljes objektivitásából visszás következtetések fakadhatnak.
Hadd példázzunk: Bálint Tibor egy anekdotájában leírja (név szerint), hogy nagyrabecsült szobrászunk egyik rangos intézményünk rektorához fordult, s kérte tőle, adja vissza fiának a büntetésből megvont ösztöndíjat. A rektor hajthatatlan; „ha a fejedre állsz, akkor sem” – mondja, mire a jógázásban jártas szobrász valóban a fejére áll, s addig nem tágít, amíg el nem éri célját. Mit kezdjen a csak-objektív humor híve az ilyen anekdotával? Ahelyett, hogy nevetne, esetleg bosszankodik, s ilyen levelet küld az írónak: „Tisztelt Bálint Tibor! Rossz ügyet szolgál, amikor le akarja járatni egyik intézményünket, amikor táplálja azt a tévhitet, hogy »hja, az egyetemen úgyis mindent el lehet intézni«, amikor a leleplezés szándéka és az állásfoglalás helyett ilyen etikailag kétes helyzetben mutat be két közismert személyiséget…” és így tovább. Egy ilyen levélen legalább olyan jól lehetne nevetni, mint magán az anekdotán. A félreértés, a tévedés ugyanis jó táptalaja a humornak, márpedig abban a gondolatban, hogy a humornak mindig benne kell lennie az objektív valóságban, az ilyen ferde, szó szerinti értelmezés lehetősége adva van.
Robotos objektív komikumtéziséből azonban még távolabbi téves konklúziók is származhatnak, olyanok, amelyeket a szerző maga nem fogalmaz meg ugyan, de mi joggal „kikövetkeztethetjük” a tételéből. A tézis: „Ahol nincs objektíve is jelen a komikum, ott a legkiválóbb művészi tehetség sem hozhat létre valódi komikumot.” (A nevetés vonzásában, 166. l.) Ebből a következő, szerintünk helytelen gondolatokat olvashatjuk ki:
A humorista legyen bányász, csak ott végezzen fejtést, ahol a komikum ércvonulata ténylegesen létezik. Ez eleve leszűkíti a humorista, a szatíraíró tevékenységi körét, aki bárhol végezhet mélyfúrást, s ha jól dolgozik, s önnön szubjektivitásából hozzáadja a nevetségességhez szükséges viszony másik tagját, akkor az objektív valóság és az író által kiformált tükörkép között a nevetésfakasztó viszony feszültsége megjelenhet.
Zárjuk ki a szubjektumból fakadó humor lehetőségét. Holott van olyan humor is, amely „szintetikusan” készül, a benne létező viszony mindkét tagja a szubjektív valóságban keresendő. A gondolat és gondolat között – tehát a szubjektumban – is kialakulhat a nevetségességet hordozó reláció. Olyan humor nem létezik, amelynek nincs megfelelője az objektív valóságban. Az igazság ezzel szemben az, hogy ismerünk objektív tartalom nélküli nevetésfakasztó tényezőket is (például egyes szójátékok), melyek létezését s az irodalomban történő felhasználhatóságukat nem tagadhatjuk.
Valami vagy nevetséges, vagy nem, attól függően, hogy objektíve benne van-e a komikum vagy sem. Ez a gondolat nem lehet igaz, mert a szó szoros értelmében mindent nevetségessé lehet tenni szubjektív hozzájárulással, az más kérdés, hogy nem mindenki számára. A neveltetés eszközéhez folyamodó irodalom elbírálásának fő kritériuma az, hogy összevetjük az objektiv humor másolatát az eredeti objektív humorral. Elfogadhatatlan leszűkítés, hiszen az ilyen természetű alkotások értékmércéjéül kizárólag a hitelességet, az eredeti tény objektív létezésének kimutatását jelöli meg.
A komikumnak, a humornak elsődlegesen ontológiai létet tulajdonító tézissel és a belőle felduzzasztással kiolvasható következtetésekkel szemben meggyőződésem, hogy „kettőn áll a vásár”: a humor tartalmában objektív, de a tükröző alany nélkül ez az objektivitás nem mint humor, hanem mint humorosan tükrözhető potencialitás jelentkezik; a humor formájában szubjektív, az alany az, aki a sajátos tükrözés segítségével nevetségessé alakítja a tükrözés tárgya és a tükörkép közötti viszonyt. (Adott esetben pedig a tükrözésnek ez a tárgya lehet maga is szubjektív, ilyenkor a jelzett viszony tudattartalom és tudattartalom között áll fenn). A humor, a komikum ontológiailag objektív létezésének a tételét (ne feledjük, objektivitás egyenlő: tudaton kívüliség, tudattól való függetlenség), csak akkor írnám alá, ha azt hallanám, hogy az objektív természeti vagy társadalmi folyamatok a szubjektív tükrözés jelenléte nélkül elkezdenek nevetni egymáson.
* Robotos Imre: A nevetés vonzásában. Értelmezések a szatíra és a humor köréből. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
** Szávai Géza: Két szempont közt ingázva. Utunk, 1973, 37. sz. és Robotos Imre: Komikum és paródia. Utunk, 1973, 40. sz.
Megjelent A Hét V. évfolyama 3. számában, 1974. január 18-án.
