Tamás Gáspár Miklós kolozsvári esszéi látszólag egy-egy emberről rajzolnak portrét, de közben a városról is, főként annak 1944 és 1989 közötti korszakáról. Az esszék kiadását a család a Kijárat Kiadóra és a Transtelexre bízta, így TGM 75. születésnapján kampányt indítottunk a könyv kiadására, amelynek keretében az olvasók a rendkívüli szöveggyűjtemény megjelentetése mellett a Transtelex fennmaradását is támogathatják. A TGM esszéiben szereplő Kolozsvárról, a rendszerváltás után felnőtt generáció megszólításáról, a szövegek sajátos nyelvezetéről Balázs Imre József irodalmárral, egyetemi oktatóval, a Kolozsvári esszék című kötet szerkesztőjével beszélgettünk.
Tamás Gáspár Miklós 1948-ban született Kolozsváron, és a bukaresti egyetemi kitérő kivételével 1978-as Magyarországra településéig élt ebben a városban. A 80-as évek folyamán nem jöhetett Romániába, mert kiutasították, de később, a rendszerváltás után gyakran járt vissza Kolozsvárra. A készülő kötetben megjelenő írások mikor íródtak és melyik időszak Kolozsvárja jelenik meg bennük leginkább?
Az, amikor írni kezdi őket, nagyon erősen összekapcsolódik azzal, amikor elmegy Kolozsvárról. ’79-es az első írás, amelyik bekerül a kötetbe, az a címe, hogy Egy tilalom feloldása, a Tiszatájban közölte, és lényegében erről is szól, hogy elbúcsúzik egy várostól, ahova tudja, hogy nem fog tudni rendszeresen visszajönni. Ez egy elszakadás-történet, ami személyes szinten nyilván tragédia, valami olyantól szakad el, ami számára fontos, amit szeret, és akkor elkezdi írni ezt a Kolozsvár-élményt. Egy erős generációs élményt hagy itt maga mögött, meg egy nyelvet is, mert annyira egyben volt az a társaság, amelyikhez ő tartozott Balla Zsófiával, zenészekkel, Szőcs Gézával és a többiekkel, hogy arról beszél, hogy amikor valaki kívülről jött, mondjuk Magyarországról, szinte le kellett fordítsák amiről és ahogyan beszélgettek. A rendszerváltáskor tud hazajönni, és akkor elkezdődik egy elhúzódó újrafelfedezési folyamat. Ami érdekes, hogy van egy sűrűsödési pont: 2006-2007-ben rendszeresen megjelennek Kolozsvárhoz is kapcsolódó szövegei az Élet és Irodalomban, ezek nekrológok, mint például a Szász Jánosról, a Bálint Tiborról, a K. Jakab Antalról, a Marosi Péterről szóló írás, vagy születésnapi köszöntések, mint a Szilágyi Júliáról vagy az Ágoston Vilmosról szóló szöveg. Amikor megjelentek a folyóiratban, szerintem sokan felkaptuk a fejünket, hogy milyen élő portrét tud egy-egy emberről megrajzolni. Látszólag egy emberről beszél, de közben egy korszakról, egy világról, illetve általában a történelemről is.
És itt jön a kérdésed másik része, hogy miről szólnak a szövegek. Azt érzem bennük, hogy megpróbálta elmesélni a ’44 és ’89 közötti korszakot. Felnőtt ekkorra egy generáció a rendszerváltás után, és nekik kell elmesélni valamit a ‘89 előtti világról. Azt én is tapasztalom tanárként a Bölcsészkaron, hogy sokszor a két világháború közötti időszak inkább divatban van, mint a ’44 és ’89 közötti, azzal valamit kezdeni kell, nincs feldolgozva, nincsenek megírva a monográfiáink, portréink az egyes szerzőkről. Az irodalmárokról sem, nemhogy az értelmiségiekről úgy általában.
Mennyire nosztalgikus ez a Kolozsvár-kép, és mennyire kapcsolódik a jelenhez?
Erről eszembe jut egy másik könyv. Egy másik pozícióból szólalt meg György Péter Állatkert Kolozsváron című könyve, de szintén azt tűzte ki célul, hogy az elfeledett erdélyieket valamiképpen felhozza a homályból. Sok pesti számára Erdély egy egzotikus rezervátum, a székely harisnyás Ábel és egyebek, és ez a kép a két világháború közötti időszakból jön, ahogy a Duna TV Erdély-képe is. A ’44 és ’89 közötti időszakot átugortuk, szerettük volna nagyon sokáig elfelejteni, György Péter pedig elkezdte kiásni. Bodor Ádámot kellett a legkevésbé kiásni, de mondjuk Szabédi Lászlót vagy K. Jakab Antalékat ő fel kellett fedezze. Tamás Gáspár Miklósnak nem kellett felfedeznie őket, mert evidencia volt számára Balogh Edgár is, Marosi Péter is, Tóth Sándor is, Szász János is, olyan nevek, akik az akkor élők számára az értelmiség csúcsát jelentették, és ’89 után mellékesnek látszottak, mintha átment volna fölöttük a történelem, már csak azért is, mert sokan közülük baloldali gondolkodásúak és ’89 után pont szakítani kellett ezzel a múlttal. Egy eltűnt világról beszélnek TGM esszéi, de én nem érzem azt, hogy nosztalgiaszerűen hozná fel ezt, szerintem benne mindig volt egy ilyen jó értelemben vett pedagógiai szándék, hogy ezt el kell mondani a fiataloknak, nem magától értetődő, hogy Balogh Edgárról mindenki tudjon 2023-ban, de amikor Szilágyi Domokosról írt 2006-ban, már akkor se volt evidens, hogy Szilágyi Domokoshoz ugyanúgy viszonyuljanak az akkori húszévesek, mint mondjuk a ’70-es évekbeli húszévesek.
Irodalomtörténészként milyen ezeket a szövegeket olvasni? Portrékról van szó, izgalmas az a hangulat, ami körüllengi ezeket a figurákat.
TGM nem félt személyesnek lenni, egyik portréban sem tart attól, hogy feltárja, hogy mit köszönhet az illető személynek, milyen körülmények között találkozott vele. A szövegek egyik újdonsága ez a személyes dimenzió: klasszikus módszerekkel, egy-két helyzetben megmutatja őket, látjuk például Bálint Tibort, ahogy a „pungájával” megy, majd beáll a sarki talponállóba. Nem bulvár szintű személyességről van szó, nem a magánélet intimitását ontják ezek, hanem közel hozzák a figurát. Nem egyszerűen a szövegeiket látjuk, hanem azt is, hogy milyen emberek voltak ők. Ezt egy irodalomtörténész nem tudja rekonstruálni a korabeli sajtóból.
A szövegek másik újdonsága a nagy összefüggések megmutatása, az, hogy mit jelentett ’68 az erdélyi magyar kultúrában, mennyire tudtak az akkori emberek a francia, az amerikai, a német vagy a csehszlovákiai ’68-ról. Ezt is nagyon lazán, tömören, három mondatban villantják fel ezek az esszék. Egyetlen olyan szöveg van, amely nem magyarul íródott, vagy nem találtuk meg a magyar változatát, ez épp ’68-nak a kolozsvári egyetemi közegben és az Echinox folyóiratban való lecsapódásáról szól, és ez vezet át leginkább a korabeli román világba. Szerettük volna, ha megjelenik a könyvben, hogy ez nem kizárólag magyar Kolozsvár, hogy TGM-nek már a 60-as években is volt átjárása ebbe a szférába. Arról is beszélnek a kései esszék, hogy amikor visszatalál Kolozsvárhoz a 2000-es években, akkor a román közeghez is visszatalál, hiszen bekerül a fiatal baloldali román értelmiségiek körébe, akiknek előadásokat tart, akik mesterüknek tekintik őt.
Az esszékben felvillantott történelmi és irodalomtörténeti távlatokban TGM hol helyezi el Kolozsvárt?
TGM irodalomképe konzervatív sok szempontból, legalábbis nagyon rossz véleménnyel volt a rendszerváltás utáni kortárs irodalomról, többször is megírta, hogy túlértékeljük a kortárs magyar irodalmat. A Balla Zsófiáról szóló szövegben az is érdekes, hogy nyoma van benne annak, hogy TGM ismerkedik a kortárs költészettel, elkezdi olvasni Szőcs Petrát, Korpa Tamást, Lövétei Lázár Lászlót. És elég jókat mond egyébként azokról, akiket beemel. Azt érzem, hogy a fiatalságához kapcsolódott egy akkor kialakult irodalmi ízlés, amit ő nagyra tartott, ez ráadásul politikailag ellenzéki irodalom volt, poszt ‘68-as irodalmat írt akkor Szőcs Géza is, Balla Zsófia is, Cselényi Béla is. Lehet, hogy TGM tulajdonképpen ezt az állásfoglalást hiányolta a rendszerváltás utáni irodalomban is. Azt vette észre talán legkevésbé, amihez egyébként az ő kötete is kapcsolódik most, hogy lett egy nagyon jó vonulata a kortárs magyar irodalomnak, ami a kulturális emlékezetet és mindenféle emlékezetet átadható nyelvvé tette, például a Tompa Andrea-regények és Závada Pál-regények, és még sok ilyet lehetne mondani. Tulajdonképpen ez volt a rendszerváltás után egy olyan új trend, amelyről valószínűleg egy idő után számára is kiderült volna, hogy ez tetszhet neki, mert ő is hasonlót művel ezekben az esszékben.
Említetted a nyelvet, ami TGM számára Kolozsvárt jelentette. Mi jellemzi azt a nyelvet, amelyen ő Kolozsvárról ír ezekben az esszékben?
Nagyon érdekesnek találom azt, hogy a korai zsengéi között vannak irodalmiaskodó szövegei. Volt egy első nekrológja Szilágyi Domokosról, amit a Gaál Gábor Körben felolvasott, ez meg is jelent, elő lehet keresni a korabeli sajtóból. Azt például nem tettem be ebbe a kötetbe, mert azt érzem, hogy nyelvileg az egy más dolog, irodalmias, és nyilván érzelmileg sokkal telítettebb, mint az a nyelvezet, amit aztán ő kidolgozott később ezekre a portrékra. Szikárabb lett szerintem ezekben a szövegeiben, amelyek olyanok, mint egy jó memoár, amit időnként átszőnek az erős, de nagyon tömör tényszerűségek. Szépen tudta ötvözni a mikronézőpontot, a személyes történetet és az esszéisztikus, élvezhető, befogadható nyelvet azzal, hogy időnként jönnek az adatok, a tények és az összefüggések. Nyelvileg egységes anyag ez, részben amiatt is, mert időben elég közel keletkeztek ezek az esszék egymáshoz. TGM is úgy látta, hogy egy kötetben össze kellene gyűjteni őket. Amikor erről beszélgettünk, mindig azt mondta, hogy nem látja a kiadót, amelyik ezt kiadná, vagy merné vállalni az ő politikai opcióinak a tehertételét egy ilyen vállalkozásban. Érdekes, hogy az élete utolsó két-három évében jelentek meg újabb portréi, az egyik utolsó a Balla Zsófiáról szóló, ez jóval hosszabb, mint a többi, és látszik, hogy már betegen írta, az lehetett a célja, hogy ez panorámája legyen ennek a bizonyos, az ő ifjúságukat meghatározó szellemi körnek, Balla Zsófia mellett fel-felvillannak a többiek portréi is ebben a nagyobb írásban.
TGM a tervezett kötet címéről, a Kolozsvári esszékről is beszélt egy interjúban, amint arra a fia, Tamás Ábel felhívta a figyelmet. A Kolozsvári esszék címet eredetileg az első kötetének szánta volna, de a cenzúra ezt nem hagyta jóvá.
A ’70-es években jelent meg A teória esélyei, az első kötete, és az interjúban, amire utalsz, azt mondta, hogy ő eredetileg annak a hetvenes évekbeli kötetnek szerette volna ezt a címet adni, hogy Kolozsvári esszék. Az a kötet viszont nem Kolozsvárról szólt volna, tehát az lett volna a logikája valószínűleg, mint A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika címnek a Lukács-életmű esetében. Erre a mostani könyvre már kétféle értelemben is igaz ez, hogy Kolozsvári esszék, mert ez viszont Kolozsvárról szól. Szerintem jobban jár a Tamás Gáspár Miklós-életmű, ha ez a kötet kapja a Kolozsvári esszék címet.
