Osztozom Fosztó Lászlóval néhány dologban. A jóhiszeműség az egyik ilyen érték. A szocializációs minták, amelyeket elsajátítottunk az 1989-es rendszerváltás után, arról szóltak, hogy szellemi téren az érvek csatája kívánatos dolog, az érvek csatájának pedig vannak szabályai, van egy párbajkódex, amely szerint zajlik. Padlóra köpni tilos. De van egy nyelvi viselkedés, amelynek ha a minimumát elsajátítja valaki, akkor udvariatlanság őt válasz nélkül hagyni.
A Korunk úgy ítélte meg, hogy egy márciusi cikke kommentárjaként beküldött válaszcikk eleget tesz az „udvarias” nyelvi viselkedés szabályainak, amennyiben kontextualizál, sajátos nézőpontú összefoglalást nyújt egy tudományos paradigma vélelmezett politikai elfogultságáról, miközben maga is nyilvánvalóvá teszi politikai elfogultságait, szalmabáb-ellenfelekként a „woke” kultúrát és a marxizmust jelölve meg.
A cikk másik fontos tétje, ahogy Kiss Tamás is összefoglalja, a csoportos és az egyéni integráció kérdéskörében az egyéni integráció egyedül üdvözítő útja mellett letenni a voksát, és a „páternoszter” hasonlatába kódolva mintegy anyagi juttatások által, szociális kérdésként tartja megoldhatónak a romaproblémát. Ennyiben a véleménycikk azt a neoliberális politikák által is alkalmazott, Európai Uniós joggyakorlatokban visszaköszönő elvet követi, amely a kollektív jogok kérdését az egyéni jogokon keresztül tartja megoldhatónak ‒ egy olyan elvet tehát, amely évtizedek óta viták tárgya az Európai Unión belül, ugyanakkor az intézményes gyakorlatok részét képezi.
A párbajkódex ismerői számára, azok számára, akik valaha olvastak folyóiratcikkeket és vitákat, bizonyára evidens, hogy amennyiben egy szerkesztőség felkéri egy téma szakértőjét, jelen esetben Fosztó Lászlót, hogy a romakérdés aktuális fejleményeit vázolja, a határ fogalmának összefüggésében, akkor relevánsnak tartja mind Fosztó László kutatásait a romakérdéssel kapcsolatban, mind a határ kérdéskörét, a határfogalom magyarázó erejét (amit Németh György egyébként hosszan vitat cikkében). Az, hogy ezt követően a Disputa című rovatban helyet ad egy másik álláspontnak, amelyet az eredeti szerző kommentárjával együtt tesz közzé, minden jóhiszemű olvasó számára azt fogja jelenteni, hogy a szerkesztőségi álláspont a kérdéskör kapcsán nem változott.
A vitát elindító Mérce-cikk viszont retorikai csapdahelyzetet teremtett abban az értelemben, hogy azt a látszatot keltette, mintha Németh György cikke a Korunk szerkesztőségi álláspontjával esne egybe, ráadásul a clickbait bulvárújságírás címadási és címkéző technikáját alkalmazta az írás szelektív (noha sok szempontból következetes) továbbértelmezése során. Szinte szükségszerű ezek után, hogy a szerkesztőség nevében a főszerkesztő fontosnak tartotta felvázolni azt a folyamatot, az eseményeknek azt a kronológiáját, amely a Németh-cikk megjelenéséhez vezetett. Ennek a folyamatnak az ismertetése alakult át a most már a Transtelexen folyó vitában odáig, mintha a szerkesztőség a közlés minden felelősségét az eredeti cikk szerzőjére, tehát Fosztó Lászlóra akarná hárítani. Erről nincs szó, a közlés felelőssége természetesen a szerkesztőségé. Kétségtelen azonban, hogy a cikk közlésének mérlegelésekor a sok szempont közt az is az egyik, hogy maga a megszólított úgy ítéli-e meg, hogy a vitafél betartotta a civilizált vita játékszabályait, és méltó a válaszra ‒ hiszen a vita-párbajkódex eleme az is, hogy a megszólítottnak felajánltassék az azonnali válasz lehetősége.
Ha az 1990-es években lennénk, innentől a vita az írások szerzői között folyna, a hozzászólások pedig az egyes cikkek állításait szednék ízekre. Nem az 1990-es években vagyunk természetesen, és az, hogy a Transtelex-vita milyen irányt vett, és hogyan polarizál, az a jelenbeli szellemi és politikai állapotok tükre.
Nemrég még a vitákat, disputákat hiányolta az erdélyi magyar közvélemény. Az, ami most zajlik a Transtelexen, nyomokban valóban tartalmaz disputát is (egyéb járulékos elemek mellett), nem pont erre gondoltunk talán, amikor a hiányt emlegettük, ám legyen. Egyetértek Fosztó Lászlóval abban, hogy ‒ amennyiben jóhiszeműek vagyunk ‒ immunreakcióként tekintsünk a fellángoló vitára, válaszként mindarra, ami a társadalomszerű működésünket megzavarta, átalakította, letérítette korábbi pályájáról. Fontoljuk meg, a méltányosság kedvéért, hogy ebben mennyiben tekinthető a Dienes László által alapított folyóirat kiváltó oknak, a probléma forrásának. Bízom benne, hogy az arányérzék is működésbe lendül a vita továbbalakulása során.
A szerző a Korunk főszerkesztő-helyettese, 2008-2012 között a lap főszerkesztője.
