Kis magyar sztornográfia

Shag Beckur (az angol változatban szintúgy pajkosan: Gaylord Focker, Ben Stiller) az Apádra ütök trilógia második részében számos megszégyenítést szenved el, és nem feltétlenül az a legnagyobb, amikor egy gyertyafényes családi vacsorán a gyermekkori ereklyéit őrző albumból az ünnepi fondübe repül a fitymája.

Súlyos élménynek bizonyult számára az is, amikor apja (Dustin Hoffman) bemutatta a sikerfalát, ahol a zsidó gyerektábor birkózóversenyének 9. helyezését is vitrinben őrizték, merthogy a részvétel számít, nem a győzelem; a szalagok jóformán csak a részvétel emlékét őrizték. Mindezen az élő hazugságvizsgálóként viselkedő, volt CIA-ügynök apósjelöltje, Jack (Robert De Niro) erősen elképedt.

Pedig tényleg emberéleteket tesz tönkre az iskolában kezdődő versengésfétis, csak azért, hogy emberfölötti energiákkal és pénzzel kitermeljük az élsportolókat, akik életünk hátralévő részében a cirkuszt csinálják nekünk, szintúgy borzasztóan sok pénzért. És olykor semmiféle kulturális vagy emberi minőséggel nem vádolhatóan.

Azt hiszem, a profi futballnak mindig ádáz ellensége maradok, amíg életfogytig tartó különadó nem sújtja a nézőtéri és a gyepszőnyegi tahóságot.

Pláne azt, amelyik nyílt erőszakkal fenyeget embereket vagy embercsoportokat, és a szakszövetségi büntetés rendre pár milliós ejnye-bejnye, amit az ún. futballklubok röhögve kiköhögnek. És minden megy a régiben, abból a fatális félreértésből adódóan, hogy a félelmek szerint a hangos és vállalhatatlan tömegek nélkül még annyian sem volnának a lelátókon.

Pedig ez jelentős tévedés, hiszen jó érzésű kultúrlények (számosat ismerek) visszatérnének a lelátókra örömest akár a gyerekeikkel is (ahogy őket is az édesapjuk béklyózta meg a futballklubhoz tartozás megmagyarázhatatlan kötelékével), ha vállalható volna a közeg úgy stilárisan, mint pszichésen.

Ezért sem értem, hogy miért nem múlik el örökre a Fradi-ultrák tenyérbemászása. A minap arról híresültek el ismét, hogy hosszú molinókat feszítettek ki az Újpest elleni „örökrangadón”, páros rímekkel, négy súlyos sorban. Éspedig: „Szeresd a Fradit és boldog leszel, ha bántod a Fradit, halott leszel, szeresd a Fradit és szurkolj velünk, ha bántod a Fradit, agyonverünk!”

Viccnek annyira rossz, hogy csak komoly lehet, akkor viszont baj van. No, nem nagyobb, mint bármikor a történelemben. A klub ezt nyögvenyelősen, de végül közleményben ítélte el, azonnal kikérve magának, hogy az Újpest-szurkolók molinója „Kubatov Gábor kezdj el aggódni” felirattal miért nem veri ki a biztosítékot.

Szerintem pedig az egész gáz, úgy ahogy van, és akkor még örülhetünk, hogy döntetlen lett az eredmény, mert így senki sem szeletelte fel az első arra járó villamost darabokra éles szúró-vágóeszközökkel (vs: a tökéletes erőszakmentesség a legnagyobb bátorság, Gandhi.)

Esterházynak még a sportos történeteit is szeretem, mert olyan mélységes elegancia és élettudás árad belőlük, hogy megérintenek még a futballellenérzéseim ellenére is. De ebben inkább Nádas Péterrel vagyok, isten nyugosztalja tíz évvel EP után őt is, aki szerint „futókból háborús hadosztályt nem lehet csinálni, futballistákból, futballdrukkerekből lehet. Az egyikből egy békés embertípus jön, a másikból egy háborús embertípus nő ki.”

Ez persze így elég szigorú, és nem is teljesen méltányos, de azért fontos igazság van benne, és értem az érezhető megvetését is. Az nem lehet, hogy futballvébé ürügyén egyes nemzetek egyes csapatai városokat dúljanak föl. Értem, hogy az identitás, a verseny fontos (vagy inkább nem értem), de az egyik reakció lehet valamiféle kultúra része, a másik viszont szervezett bűnözés. Amit nyilván jobban megtorolnának az aktuális hatalmak, ha a foci nem volna a nemzetgazdasági és sportfogadási tényező.

Az amerikai elnök a FIFA-elnökkel bratyizik? Hát hol élünk? És milyen fájdalomdíj jár az emberiség lényegesen nagyobbik részének, aki nem futballszurkoló?

A gondot Esterházy is ismerte, és bár szívesebben írt a futballról lelkesen, persze, hogy élesen látta ezt is. „A szurkolónak tehát szurkolónak kell maradnia, ám nem mindegy, milyen áron, vagyis meg kell őriznie a méltóságát, magyarán azt, ami futball címszó alatt most folyik, azt nem fogadhatja el, arra nincs fölmentés.”

És ragyogóan fogalmazott a fanatikus sportszeretet lényegéről is, miszerint: „soha nem jövök kísértésbe, hogy értelmiségiként nézzek erre a sportra, vagy akár csak értelmes emberként, ha így tennék, akkor látnám azt, amit a barátom – kicsit kevesebbet –, ezt a megvetésre méltó bunkóságot, kulturális ürességet, félelmes kultikus cicomát, a szórakoztatóipar törvényeinek való kiszolgáltatottságot, a korrupciót, a bűntettbe forduló szociális kompenzálásokat, mindazt, ami körülveszi a futballt.”

Soha nem jövök kísértésbe, hogy értelmiségiként nézzek erre a sportra. Oké. De a saját szemléletére nem tudott máshogy nézni, csak értelmiségiként. Meg aztán a Fradi-drukkerségről is volt eleven gondolata. „A rendes magyar ember az Fradi-drukker. Vagy még egyszerűbb dolog ez: az ember fradista, ahogy a nap süt vagy a fű nő. Ebből egyébként nem vontuk le azt a következtetést, hogy aki nem fradista, az nem ember, ahogy azt a szigorú logika vagy hülyeség megkövetelte volna.”

Szigorú logika vagy hülyeség. Ezért sem láttuk sosem Esterházyt kerítést rázva, eltorzult arccal bírót szidni a B-középben. Bár erről is volt családi élménye: „Öcsém eddigi bírói működésének első jelentős hozadéka: hogy anyánk, a jó édes anyánk bizony föltámadt, sőt a bekiabálások szerint nagy és mondén életet él.”

A megindultságnak a megállj ad értelmet. A megállni tudás. Máskülönben győz a focikapudrog. Hajrá, elterelés!

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. szeptember 10-én.