FOHÁSZKODÁS.
1849.
Isten, aki láttad
E roppant vihart,
S nem nyújtál ügyednek
Védelemre kart
Állnak templomidnak
Szent oltári még?
Vagy tán a pokol le-
Döntögette rég?
Millió ajakból
Szállt fohász feléd:
Mind hiába! mintha
Meg sem értenéd.
Szívekből kihalni
Hagytad a hitet,
Bukni engedvén a
Legszentebb ügyet.
Törvényhez s hazához
Aki hű vala,
Mint az úti rabló
Vérpadon hala.
S akinek szivében
Nem volt semmi szent,
Aki rabla, gyilkolt,
Vére, élte, ment.
Égből a szabadság
Védre nem talált
Érte harcoló nyert
Láncot vagy halált;
És ki ezred óta
Annyit vérezett,
Eltapodni hagytad
A hős nemzetet.
A jámbort nyomorral,
Kínnal halmozád
Eskü- s szószegőket
Megjutalmazád;
A pokol kigyóit
Itt megfészkeléd,
S gaz merény uralmát
Győzni engedéd.
Van-e még hatalmad
Élők- s holtakon?
Vagy Sátán lön úrrá
A világokon?
Elfogyának tán az
Ég villámai,
Hogy oly vakmerők a
Gazság karjai?
Törvény és igazság
Tán csak ámulat,
Mellyel a halandón
A pokol mulat?
Tán nem is valóság
A Jézus tana,
Aki eljött, embert
Hogy megváltana?
Tán nincs is jövő túl
A sír éjjelén?
S álszín és hazudság
Erkölcs és erény?
Van-e oly halandó
Aki még remél?
Van-e még keresztyén,
Aki hitben él? –
Szánd meg, Isten, embert
Szánd meg hívedet!
Aki bízva benned
Annyit szenvedett.
Adjad újra vissza
Elvesztett hitét,
Lásson egy hatalmas
Kéz intézetét.
Dörgő mennyköveddel
Sújtsd le a gonoszt,
Aki a világon
Kínt, gyötrelmet oszt;
Nyerje meg jutalmát
A szilárd erény,
Légyen népszabadság
Úr a földtekén…
Vagy ha e világnak
Eljött vége már,
S a nem-lét öröklő
Semmisége vár;
Sújts le egy csapással
Minden életet,
S alkoss új világot
S új természetet.
Istenképre embert
Ámde ne teremts,
S lelkedből belé egy
Szikrát el ne ejts:
Alkoss a világnak
Balga lényeket,
Egyszerű parancsra
Forgó gépeket.
Kiknek keble márvány,
Szíve jég legyen;
Lelke szépre tompa,
Nagyra képtelen.
Kiknek jog, szabadság
Őrült gondolat,
Nem szőnek jövőkről
Tündér álmokat.
Kikben nincsen elme
Égre szárnyaló,
Lényök, mozdulatjok
Szolgához való:
Akkor jobb jövőkért
Egy szív sem zokog,
S lesznek a világon
Népek boldogok.
JÓSLAT.
1850.
Mit rejt a kétes jövendő?
Mért borúlt a láthatár?
A lelkek mély aggodalma
Szertelen viharra vár?
Végitélet kürtje szólít
Élők és halottakat?
A Cherub lángszárnya zúg-e
Megnyitván a sírokat?
Oh nem! – Népek háborognak,
A föld egy nagy Óceán,
Melyet megbántott kedélyek
Féktelen hatalma hány;
Forr a nemzetek haragja,
Megmozdúlt a félvilág,
Mert az élet szent nyugalmát
Zsarnokok felforgaták.
Földön nincs többé igazság,
Csak népgázló hatalom;
A szabadság mérges gúny lett!
Börtönkínok irgalom!
Harci zsákmány a tulajdon,
Senkinek sajátja nincs,
Honfihűségnek jutalma
Vagy kötél vagy rabbilincs!
Jogbitorlás címe: törvény,
Rend a zsarnokkény neve,
Ember társadalmi léte
Életundorrá leve.
Ámde megjön a bosszúnap.
Büntetendő vétkeket,
Hozván a sanyargatókra.
Kárhozást, enyészetet.
Kelnek újra forradalmak,
Megkezdendők a csatát,
Bérencek sok ezre ellen
Küldve milliók hadát.
Megdördűl a harci orkán,
S büszke várak, paloták,
Tornyok omladoznak össze,
S vérben úszik egy világ:
S Isten eljövend itélni
Népeket s királyokat,
S pillantása porba sújtván
Embergázló trónokat,
S visszaadva millióknak
A természet szent jogát
Zengni hallunk földön-égen
Békehirdető imát.
S a rabszolga újra nép lesz
Élvező törvényeket
És az ember újra ember,
Aminek teremtetett;
S a Szabadság templomában
Trónt az Igazság emel,
Melyet minden földi féreg,
Minden fűszál ünnepel.
NYUGASZTALÓ.
1851.
Embernek, ki földi pályán
Szépért és nagyért buzog,
Hol tenyészend a babér, mit
Érte érdemelni fog?
Égnek melyik csillagán lesz,
Annyi milliók között,
Majd jutalma, vétlenűl kit
Balszerencse üldözött?
E világnak kisszerű és,
Óriás mozgalmiról
A komoly történetírás
Ezred évek óta szól,
S tűkrözésiben mi gyéren
Látni győzedelmeket,
Melyekben csatát erény nyert
A gonoszság s bűn felett.
Így volt-e ez mindörökké,
S így lesz-e a földtekén?
S a gazság előtt hajol meg
Erkölcs, jámborság, erény?
Nincs elégtét síron innen,
Nincsen túl, gyötrelmekért?
Még elismerésbe’ sem nyer
A nemes parányi bért?
Vétek, ármány szemvakító
Tisztelet fényében él,
Míg a jó vad tüskepályán
Ínséggel nyomort cserél?
Szent ügy vértanúja hulla,
Mely feledve porladoz,
Míg csalók és hitszegőkről
A hír kürte riadoz?
Vagy csupán játék ez élet
S szemvakító tünemény,
Melyet csalfa biztatással
Ámít sírig a remény?
S ott, felnyílván az enyészet
Semmisítő ajtaja,
Egy örök nem-létbe sűlyed
E világ minden baja? –
Nem lehet, hogy alkotandott
A sors érző szíveket,
Ha torlatlanúl hagyná a
Méltatlan keserveket!
Lenni kell egy jobb világnak
Itt vagy más bolygó tekén:
Ébren alva ezt sugallja
Fájó szívnek a remény.
Képtelen, hogy a halálban
Eltünjék minden jövő,
S üdvét meg ne nyerje a jó
És a vétlen szenvedő.
Képtelen, hogy volna Isten
E nagy mindenség felett,
Aki csak gyötrelműl adna
Érző lénynek életet.
Bízzál, elcsüggedt erényhős,
Földi sérveid felett
Egy mindent sejtő igazság
Hoz majd végitéletet:
S meglesz a jók méltatása,
És a vétek felzokog,
Ha a nagyszerű birószék
Harsonája zúgni fog.
Hiába volt a sok fohász
A szabadságharc leverése szilaj elkeseredéssel töltötte el. Hite megingott a Gondviselésben. Könyörtelenséggel vádolta az Istent, mert bukni engedte a legszentebb ügyet. Hiába volt – úgymond – a sok fohász, az Isten nem hallgatta meg a hazáért könyörgőket, a becsületes emberek vérpadon haltak el, a rablók boldogultak. Vajha az Isten eltörülné a rosszul sikerült világot és új embereket teremtene. (Fohászkodás.) Letiporva a honfihűség – mondja más alkalommal – a jogbitorlásnak törvény a neve. De majd eljön a bűnhödés, vérben fog úszni a világ, támadnak újra forradalmak, Isten eljön ítélni a népeket és királyokat. Az embergázoló trónok porba hullnak, a földre béke és igazság árad, az ember újra ember lesz. (Jóslat.) Bajza József rímes jambusainak és trocheusainak szabatos lebegése az addigi magyar verstechnika tetőpontját mutatta, pompásan gördülő versei fölötte tetszettek az egykorúaknak, bár a strófák esztergályozottságával nem egyszer együtt járt a nyelv erőtlensége is. Finomkodó költészet volt ez; az érzelem megragadó hevét a verselés szabályossága pótolta benne. A költő ábrándozott, búslakodott, ellágyult. Szelíd kesergéseit csak pályája vége felé váltotta fel nagyobb indulat. (In: Bajza József. Magyar Irodalomtörténet)
