Olvasom, hogy föltalálták a világító sétabotot. Én, aki még a sétabotot sem találtam föl, izgatottan várom az új szabadalom jövőjét. A technikai leírás ugyanis meglehetősen hiányos – sem a bot alakját, sem a fénylés eredetét nem részletezik –, mégis a hitelesség sugaraival vonja be a találmányt.
Jómagam is foglalkoztam egykor ilyen világmegváltó kérdésekkel. Kérkedés nélkül mondhatom, hogy majdnem föltaláltam a világító kulcslyukat. A találmány felé helyes irányból indultam el: nevezetesen a sötét lépcsőházból. A bejelentés, amely a hagyományos „heuréka“ kiáltást pótolta, így hangzott: „az ördög vigye el, ha a kulcslyuk világítana, könnyebben lehetne kinyitniaz ajtót!“ Természetesen már a lépcsőházban jelentkeztek azok az egyének, akik készen álltak szárnyunk nyesegetésére vagy ikaruszi ötleteink fölolvasztására.
– Egyszerűbb, ha a lépcsőház lámpája ég – mondták az irigyek, a világító kulcslyuk ellenségei.
Lehet, hogy egy elvont more geometrico lépcsőházat valóban kőnnyebb megvilágítani, mint egy kulcslyukat. De más az elvi lépcsőház és más a valódi út, amely a sötét lépcsőházon át szobánkba vezet. A világító sétapálca lángelméi, ezek a rendkívüli technikusok valószínűleg fölismerték fogalmaink eme kettősségét. Apró reflektorral vagy világító festékkel látják el a sétabotot az utcai reflektorok tövében. Tudva, hogy az utcalámpa úgysem ég, noha elvileg égnie kellene. Mert most cserélik az égőt vagy éppen kiparittyázták. Esetleg csak azért nem ég, mert a technikusok ellenőrzik, hogy égne-e, ha bekapcsolnák.
A világító sétapálca abból az elvből indul el, hogy nem minden lámpa világít. Űgy fogom föl ezeket a meglepő találmányokat, mint a fény vészkijáratait. Hogy akkor is kijön a fény, ha kapui beomlottak vagy azokat rejtélyes módon eltorlaszolták.
Amint a bot fényében látható, igyekszem a leleményt az emberi tudás nagy alkotásai közé sorolni. Tehát megtalálni helyét a gőzgép és az atomreaktor között. Noha az utóbbi években elszaporodtak a tőkés világ kevésbé jelentős találmányai. Olvastam a nők világító harisnyájáról, sőt fénykibocsátó harisnyakötőjéről. Ezeknek a holmiknak a jelentősége minden bizonnyal kisebb a gőzgépénél, mert egy-egy fénylő harisnyakötő csak jól meghatározott személyeket érdekelhet. Nem hihetem, hogy egy ilyen tárgy közkinccsé válhatik, amelyért majd milliók küzdenek, sőt áldozzák életüket.
A harisnyakötők derengése sötét gondolatokat sugallt. íme, amíg milliárdos értékek repülnek az égbe vagy pusztítják Dél-Ázsia településeit: addig a civil világnak csak valami halvány fluoreszkálás jut? Vajon lehetséges-e ez, hogy a technika is dekadenssé alakuljon? Amikor a kutatók és tervezők ne az embervalóságos hasznát figyeljék, de kiszolgáltassák tudásukat az oktondi játéknak vagy a pikantériának?
Hiszek a kutatókban, a világ technikusaiban. Ezért valami fontos és nélkülözhetetlen eszközt sejtek a világító sétapálcában. Talán kiderül majd, hogy el kell csavarni a sétapálca fejét, és akkor a sétafikáló megérti a madárcsevegést. Vagy meg kell a botot pörgetni, és a járókelő oda repül, ahová akar. Ha az angol föltalálók nem ezt választották eredményül, úgy viszont közönséges másolásról van szó: egyszerűen elorozták a világító kulcslyuk elgondolását. Ehhez még hozzáteszem, hogy a fénylő ajtókilincs megoldásán is évek óta gondolkozom: akkor azonnal világossá válik, honnan szedik a tőkés tervezők eredeti ötleteiket.
Megjelent A Hét II. évfolyama 42. számában 1971. október 15-én.