A hírt meghatónak tartom. Szerencsésen keveredik benne a nagyvonalúság és a gyámoltalanság.
Arról van szó, hogy az egyik nyugati állam parlamenti épületében belső televíziós termet állítanak föl, ahol a képviselők drámai gyakorlatokat folytathatnak. Elpróbálhatják és a képernyőn saját maguk ellenőrizhetik önként vállalt szerepeiket, melyekkel meg kívánnak jelenni a közvélemény előtt. Talán ezúttal bátran beírhatjuk, hogy a közvélemény kakasülője előtt, az élet színpadán.
Mi, akik egy forradalomban nőttünk emberré – és eközben gyakran semmibe vettük a megszokást, az apró-cseprő tényeket és a játékot – a megható hírre először elnevetjük magunkat. Mert mit számít a hogy milyen képet vág egy képviselő? Hát a képviselő képe nem olyan, mint azoknak a képe, akiket képvisel? A hír sápasztja és megzavarja nagy múltú, leleményes szavunkat, a követ népszerű megjelölését.
Olvastam, hogy egy indián törzs ilyen szavakkal mutat követére: „a mi nyelvünk forog az ő szájában”. Bár a kifejezés szokatlan és képszerűsége miatt kellemetlenül érzékletes, s mégsem tagadhatjuk el igazságát. De mit tenne a költői beszédű indián törzs, ha tetten érné követét, amint éppen a törzs nyelvét egy tükör előtt öltögeti? Vajon szabad-e köztulajdonnal ilyen magánkísérleteket kezdeményezni, drámai gyakorlat ürügyén?
Ezek azonban valószínűleg tiszteletlen és nem eléggé fésült gondolatok. Úgy hiszem, le se írtam volna, ha előzőleg elmondom a fürdőszobában. Ott rájöttem volna, hogy ezek a mondatok nekem egyénileg nem állnak jól. Inkább valók egy borzas, neveletlen, mindenen vigyorgó suhanchoz.
Így hát próbáljunk illő és komoly képet alakítani a képviselőről, aki figyeli saját képét a képernyőn. Nyilvánvalóan föllépésre készül, tökéletesen akarja játszani szerepét. Talán bölcs, sokat tapasztalt férfiú. Minden bizonnyal százszor többet tud az emberi dolgokról, mint egy vigyorgó, nagyképű, senkit sem képviselő suhanc. A bölcs képviselő tudja, hogy mennyi minden múlik az arcjátékon, mozdulatokon, hangerőn. Vagyis a képen, ami által a képviselői beszéd megjelenik. A bölcs képviselő például tudja, hogy Flemming már 1929-ben ismertette a penicillin felfedezését. De „nagyon félénk volt, fellépése túlzottan szerény. Úgy tűnt, mintha felfedezését nagyon kelletlenül közölné, és vonogatta beszéd közben a vállát.” Nyilvánvaló, hogy csak a fölfedezésre készült föl, de a színészi játékra nem; így a társaság tagjai nem is figyeltek oda. Pedig nem egyszerű nézők voltak, hanem orvostudósok.
A bölcs képviselő azt is tudja, hány modern festőben becsüli a közvélemény valójában a színészt, és hány igazi modern költő nyomorogta át az életét, mert ügyetlenül mozgott, és nem a kellő pillanatban és helyen emelte föl a hangját. Feltehetően azt is tudja a bölcs képviselő: milyen szerepe volt a drámai tanulmányoknak a Führer és a Duce szónoki sikereiben, miképpen leste el a két ősnemzeti vezér színészektől az eredeti mozgást.
Kétségtelenül csak néhány kivételes ember tudta a világban saját magát megjeleníteni. De még ezek is nemegyszer vettek igénybe színházi kellékeket. Koronát, arany pálcát, palástot, pálmaágat, cintányért, harsonát, kísérőzenét. Érdemes volna elgondolkodni, hogy az udvari ceremóniák vajon nem a főszereplő monológjáért készültek-e, amihez mindenkor a világ legjobban fizetett statisztáit és bértapsolóit alkalmazták.
Így játszottak lelkes és gondosan megírt szerepet a nézők is. Akik valószínűleg otthon nemegyszer próbálták el, hogyan kell hatásosan nézni a történelmet.
Ha a képviselő választóit képviseli, akkor őt viszont nem képviseli más, csak a kép. Ezért munkálkodik a kialakításán. Megmunkálja a lelkes képet vagy a bírálót, szerepe szerint. És addig gyakorol, próbál, amíg lelkessége vagy bírálata hiteles nem lesz. És a naiv nézők – akik nagyon átélték mindenkori szerepüket – azt hiszik, a parlamentben róluk beszélnek. Míg a színházban csak Rómeóról és Júliáról.
Ne bántsuk őket törvényhozási színibírálatunkkal. Talán a választópolgár elfoglaltsága, amely a két játék között ilyen merev és igaztalan különbséget tesz, hozzátartozik statisztai feladatához.
Én azonban a színházi színdarabokat szeretem. Ott legalább többnyire emberekről van szó. Ezt forradalmi szemléletnek hiszem, bár nyíltan megmondva, szövegemet eddig még nem próbáltam ki, és ezért itt szavalom el a nyilvánosság előtt először és utoljára. Nem tartok belőle se matinét, se díszelőadást.
Megjelent A Hét II. évfolyama 6. számában, 1971. február 5-én.