Leningrádi geológusok szerint néhány tízmillió évvel ezelőtt egy kisbolygó zuhant a Földre. A száz kilométer átmérőjű kráteren kívül ennek a szörnyűségnek nincs más kézzel fogható nyoma. Ha ugyan egy százkilométeres likat kézzel meg lehet fogni.
Földünk eme katasztrófája azért említésre méltó, mert kibírtuk. Lehet, akkor pusztultak ki az óriások, vagy a nagy csattanástól a gombák lezuhantak és agyonütötték a törpéket.
Mi, továbbélők azonban nem emlékszünk őseinken keresztül sem erre az égszakadás-földindulásra, amely a világot megremegtette.
Minden valószínűség szerint óriásra nőtt a közeledő golyóbis és betöltötte az eget. Talán vakító zöld fénye volt, mert azóta is evvel jelölik a szabad utat, talán sötét lehetett, mint minden fenyegetés. Az óriásszörnyek tanácstalanul bámulhatták a kiszámíthatatlan eget, fán lakó és már el-eltöprengő ősünk pedig dörzsölhette alacsony homlokát, hogy vajon érdemes lesz-e a fáról a földre ereszkednie. Ezek azonban őslélektani föltételezések. A bolygó robbanása nem hagyott a világban tragikus élményt. Ha ugyan nem abban áll megdöbbenésünk, hogy egy ilyen megrázkódtatást geológusoknak kell évek munkájával fölfedezniük. Nem ártana vizsgálatot tartani a zsenge őslények között. Hol voltak a világrengés közben a pillangók, mit szóltak a képtelenség idején az érzékeny levelibékák? Az égő szörnyűség alatt mit tettek a szitakötők, a madárfiókák és a mimózák?
Őseink magatartását ne kutassuk, mert az esetleges közöny vagy a világpusztulás egyéni hasznosítása súlyosan kihatna magas homlokú gyermekeikre. Mégis inkább azt kell hinnünk, hogy a pusztulás területein nem voltak élőlények. Lecammogtak jó előre, délre repültek, elúsztak. A fák pedig sarkon fordultak és leballagtak komótosan a dzsungelekbe.
Lezuhanhat-e egy kisbolygó, agyonnyomhat-e füvet, fát, madarat és ősembert a föld eleven emlékezése nélkül? Vagy a rémület, csámcsogás, örök menekülés közben a puffanás föl se tűnt?Lehetséges, hogy az egymással irgalmatlan küzdelemben álló fajzatok a nagy csattanást egymásnak tulajdonították. És megnyugodtak, amikor nem zuhant a második kisbolygó.
Torzonborz ősünk ekkor jött reá, hogy a kisbolygót nem a mammut vetette be ellene. De nem a rettegést raktározta el a faj emlékezetében, hanem a pillanatnyi nyugalmat. Talán kegyetlenek és már kőszívűek vagyunk, amikor iróniával nézzük a földtörténet elborzasztó rétegeit. Vajon milyen paradicsomi nyugalom lehetett az, ahol a zuhanó óriás kő, az égett vas és a pörkölt hús szaga nem tartozott a nevezetes világesemények közé? Talán a földben a csontok és a kristályok között a rémület ülepedett le. Rémület ragyog a drágakövek kristályaiban, az feketéllik a kőolajban. A lényeket a félelem ostorozta, az küldte vízre vagy levegőre és az jelölte ki búvóhelyüket. És az élet – még a maga vadságában is – többek közt abban fejlődött, hogy a félelemtől igyekezett megszabadulni. A rejtelmesen lezuhant kisbolygó nem lehet a világpusztulás közönyös előképe.
Mi emberek, az évmilliók folyamán nemcsak eszesebbekké lettünk, de érzékenyebbekké is. Ha sejtelmünk van kíméletlen távoli időkről, tudunk arról is, ami a jelen mélyében fenyeget. Bízom abban, hogy a lelkiismeret elrontja a pusztítás erejét. Megérzi az eleven szenvedést, akárhová próbálják elrejteni előle.
Megjelent A Hét II. évfolyama 48. számában, 1971. november 26-án.
