Shirhan B. Shirhant, Róbert Kennedy gyilkosát, új siralomházba szállították. A régiben ugyanis meg akarták ölni. Nem a hóhér, hanem a kollégák, a többi halálraítélt.
Róbert Kennedyt is meg akarták ölni, mégpedig éppen védencünk, Shirhan B. Shirhan. De Róbert Kennedyt nem szállították máshová, és ezért végül csakugyan megölték.
Védencünk és a meggyilkolt szenátor között azonban elvi különbség van. Ugyanis a szenátor nem volt halálra ítélve, és éppen ezért a rendőrség nem tudott súlyt helyezni arra, hogy ne öljék meg. A gyilkos azonban halálra van ítélve és ezért nem lehet megölni. Ugyanis ha ez a tragikus esemény bekövetkezne, Shirhant többé nem lehetne kivégezni.
De ezen felül is vigyáznia kell a rendőrségnek. Mert a gyilkos megölése esetén az a látszat teremtődhet, hogy a rendőrség nem tud megakadályozni egy készülő gyilkosságot. Így a rendőrség tehetetlennek tűnne föl a világközvélemény előtt, holott ilyen igaztalan látszat már akkor is volt, amikor Shirhan megölte Róbert Kennedyt.
Természetesen vannak gyakorlati elmék, akik a kérdést szűklátókörűen fogják föl. Szerintük mindegy, hogy a gyilkost milyen eszközzel távolítják el a világból. Mert ez a világ talán a gyilkosoknak sem való egészen. Talán nemcsak a jóság, de a gonoszság sem erre a világra való.
Talán a gyilkosoknak is jobb, ha meghalnak: ne szenvedjenek annyit a lelkiismeretfurdalástól… És az emberiségnek is jobb. A több jót érdemlő emberiség se szenvedjen a gyilkosoktól. Hátha ebben a kérdésben a társadalom és a vérengző és társadalomellenes lények érdeke végre találkozik? De ha a kollégák – a többi halálraítélt gyilkos – megmentenék Shirhan urat, védencünket a búbánattól, megspórolnák a kivégzés költségeit is. Ahelyett, hogy terhes hivatását művelje, a hóhér elmehetne salátát ültetni. Ezt mondaná a gyakorlati elme. Így beszél a gyakorlati elme, amely sohasem alszik. Még akkor sem, amikor a gyilkost új siralomházba szállítják. Viszont egészen más az igazság, a jog, a humanizmus.
Nyilván, ha egy gyilkost megöl valaki, az is gyilkosság. És ha a gyilkost egy halálraítélt ölné meg, úgy tárgyalást kellene tartani, esküdtszékkel, védőügyvéddel, mert csak így lehet a halálraítéltet újra halálra ítélni. Márpedig a rnásodik halálos ítélet elodázná a halálraítélt első esedékes kivégzését. Tehát minél többször ítélnék halálra a gyilkost, annál későbben tudná őt megölni a hóhér. Ez semmi más, mint az emberi igazságszolgáltatás gyakorlati nehézsége. Ezen felül azonban érvényesülnie kell az igazságnak is. A halálra ítélt Shirhannak nyilván nem mindegy, hogy miért és ki öli meg. Ha gyilkos gaztettéért ölik meg, az más, mintha kevéssé vonzó modoráért fosztják meg életétől… Ugyanis az ember modora nem büntetendő. Védencünknek emberi joga van ahhoz, hogy a siralomházban is visszataszító egyéniség legyen. Szépen állnánk, ha egy gyilkost nem azér tpusztítanának el, mert gyilkos, hanem azért, mert olyan a képe, mintegy gyilkosnak. Az ilyesmit ugyanis reá lehet kenni szelíd arcú emberekre is, és holnap azokat is agyonverhetik ezen a címen. Aminthogy egyet-egyet agyon is ütnek, magában New Yorkban is ezren felül évente, mégpedig pontosan a gyilkosok ölik meg ezeket az ártatlanokat és nem fordítva.
Shirhant tehát azért védik, mert a jog eleve nem tartja helyes módszernek a gyilkosságot. A gyilkosokat a jog még a siralomházban is üldözi: egyrészt, hogy ne ölhessenek. Másrészt: hogy gaztettükért igenis ölje meg őket a hóhér.
És csakis a hóhér.
Mert Shirhannak, szegény védencünknek, ez emberi joga. Elvileg nem különbözik Róbert Kennedytől, akinek szintén joga volt hozzá, hogy ne öljék meg. Sajnálatos, hogy ezt éppen a gyilkos nem tudta.
De őt is védi a jog. Sőt; a gyilkost meg is védi.
Egyébként nagy megkönnyebbüléssel olvassuk, hogy a humánus törvényhozás a halálbüntetést Kalifornia államban gyakorlatilag megszüntette. Ezentúl a gyilkost nem ölik meg. Csak a gyilkos öli meg az áldozatot.
Megjelent A Hét III. évfolyama 12. számában, 1972. március 24-én.
