A nemzetközi vadászatellenes bizottság fölhívását olvasom abban a külföldi folyóiratban, amely nemrég a világ vadászainak lelkesítő eredményeit ismertette.
Úgy gondolom, az ilyesmit nevezik közkeletű idegen szóval dialógusnak.
Ilyenkor valószínűleg a vadászok lőnek először, azután pedig azok lőnek, akik sohase lőnek, mert nem engedi őket a meggyőződés, a vadászellenes becsület.
Első pillanatban megörvendtem a békés egymás mellett élés ragyogó példájának, amikor is a vadászok és a vadászatellenesek együtt járják az ősi vadásztáncot. De amikor a vadászatellenes bizottság mondatait olvastam, a szavak engem találtak lapockán. „Közép- és Észak-Európa népei – segítsetek nekünk” – hangzott a felhívás. A továbbiakból kiderült, hogy a bizottság azért fordult Közép- és Észak-Európa népeihez, mert Olaszországban kétmillió vadász lövi a költöző madarakat. Vannak – a felhívás szerint – olyanok is, akik gépfegyvereket vetnek be a harcban. Sőt ágyúról is említés történik, holott népi szólásunk ezt a gyilkolóeszközt még verebek ellen sem javallja.
Noha a tényközlésben jócskán voltak hézagok vagy gyanús elemek, a szöveget mégis komolyan kellett vennem.
Valóban meg kell akadályozni, hogy Olaszországban felelőtlen vadászok lelövöldözzék szárnyas barátainkat! Szárnyas barátom ellensége – az én ellenségem is: szárnyas barátom barátja pedig az én barátom…
Itt tehát segíteni kell. De hogyan?
Énekes madarakat igen nehéz fegyveresen támogatni. Tudomásom szerint fegyveresen csak lőni lehet őket. Ugyanilyen nehéz egy-egy madárkonvoj biztosítása vadászrepülőgépekkel. A repülőgép lökhajtásos motorja ugyanis először beszívja szárnyas barátainkat, azután velük együtt lezuhan. És még az sem biztos, hogy egy fülemülegyilkost vág agyon: reázuhanhat teljességgel ártatlan olaszokra is. Amint mondani szokták: gyermekekre, aggokra, nőkre és árvákra. Bár meggyőződésem szerint a férfiak se mind bűnösök – legalábbis a madárvadászat vonatkozásában.
De tovább: a madárvadászok lepufogtatása is kívánnivalókat hagyna maga után. Ugyanis majdnem akkora hiba lehet, mint egy-egy feketerigó lelövése. Ha nem nagyobb. Föltéve persze, ha a madárvadász is tud énekelni és esetleg kicsinyei vannak. Úgy gondolom, nem gépies szokás az, hogy a haladó erők nem hívei a kérdések fegyveres megoldásainak. A madarak ügye is bizonyítja, mennyire nem vezet sehová ez a különben nagy múltra visszatekintő módszer. Tehát a leghelyesebb az volna, ha a madarak lelövöldözését tárgyalások útján akadályoznám meg. Itthon ez könnyen megvalósítható. Bárkit megkérhetek arra, hogy ne lőjön cinegét, se itt, se Olaszországban.
És nem fog lőni.
Sőt, már azelőtt se lőtt. Mintha megérezte volna, miről akarom meggyőzni, fölvilágosítani. Polgártársaim szintén barátai az én szárnyas barátaimnak. Ebben a vonatkozásban is erkölcsi egységben élünk. Ha polgártársaimat kellene az olaszországi fecskevadászatban jobb belátásra bírni, az célravezetne. Egy szót se kell szólnom. És már akkor se lőnek fecskét.
Tehát a gondot kizárólag azok a vadászok okozzák, akik Olaszországban vadásznak a költöző madarakra. Egyébként valóban, ezt írja a felhívás is. Ezért kell megvédenem éppen Olaszországban a madarakat. De hogyan? Talán, törvényt kellene hoznom. Sajnos azonban gyermekkorom óta nem vagyok olasz törvényhozó testület. Még csak nem is játszottam ilyet.
Úgy érzem, az olasz törvényhozás érdekében először is olasszá kéne lennem, majd képviselőházi többséggé. De még a sárgarigók miatt se tudok így átalakulni. Hamarább lennék vadász, mint olasz. Holott Itáliáért örökké lelkesedtem, a vadászatot pedig álmomban se kívánom. Végül is nem tehetek mást, mint hogy csatlakozom a nemzetközi felszólításhoz és polgártársaimhoz fordulok. Szárnyas barátaim barátaihoz. És továbbadom a szót: Védjétek meg a sárgarigót Olaszországban!
Megjelent A Hét III. évfolyama 8. számában, 1972. február 25-én.
