Angliából egy BOAC repülőgép fecskét szállított Líbiába. A fecske ugyanis súlyosan megsebesült egy macska támadása következtében, és így – amíg az állatvédő liga szakorvosi kezelésben részesítette – kimaradt a vándormadarak seregéből.
A repülőtársaság szóvivője – aki az ügyben sajtóértekezletet tartott – közölte, hogy fecskénk valószínűleg előbb érkezik Észak-Afrikába, mint vándormadár kollégái. Ez a hír bennünket, fecskebarátokat mélységesen meghat, és elmélkedésre késztet.
Először is eszünkbe jut, nekünk, fecskebarátoknak, hogy nemrég a madártudósok erélyes föllépésére betiltották a fecskehúskonzerv készítését. De a tilalom érvényesítéséhez még újabb intézkedések kellenek. Vagyis: amíg az állatvédő liga meggyógyíttat egy fecskét, azalatt jónéhány fecskét megfőznek illegálisan.
Természetesen nincs messze az idő, amikor nem főzik meg a fecskéket, hanem csak meggyógyítják. Föltéve, ha nem eszi meg egészen a macska kedves szárnyas barátunkat.
Fecskénk sorsa, nekünk, fecskebarátoknak azért fontos, mert láthatjuk, miként lesz pártfogolt madaraink egyik képviselőjéből – csivit-vivőjéből – jelentős egyéniség.
Ha fecskénket megette volna macskánk, sorsa nem lenne rendkívüli. Egyike lenne ama tucat-fecskéknek, melyeket macskánk a világsajtó közreműködése nélkül sajnálatosan megesz.
Macskánk egy ízben a saját szemem előtt fogyasztotta el fecskéink egyikét. A háztetőről ugrott rá hihetetlenül elszántan, a gourmandokra jellemző világ-, ember- és fecskemegvetéssel. Egyáltalán nem érdekelte, mit szól ínyenckedéséhez a társadalom, és közönyösen hagyta, hogy a sajnálatos tízórai után milyen sajtóértekezletet fogok tartani.
Fecskénket pillanatok alatt kiszabadítottam – egyébként kedves – macskánk karmai közül, de már nem tudtam visszaadni az életnek.
Cselekedetem utólag nem nevezhető fecskebarát megnyilvánulásnak, hanem inkább a macskaellenesség kapott benne hangsúlyt.
Mert nemcsak fecskénk szomorú távozása lett veszteség a madárvilág számára, de még macskánkat is megfosztottam vakmerőén megszerzett tízóraijától.
Elpusztult fecskénk nem lett egyéniséggé tragikus halála által sem. Mint ismeretes, számtalan fecske fejezi be hasonló körülmények között életét. Angliai fecskénk azonban jelentős lénnyé vált, mert alkalmat adott a repülőtársaság szóvivőjének, hogy nyilatkozzék az incidensről, az állatvédő liga helytállásáról, és nem utolsósorban a repülőtársaság segítő készségéről.
Fecskénk üggyé nőtte ki magát. Az állatvédő liga megható szervezetének és a légitársaság népszerűsítésének ügyévé.
Vagyis, fecskénk azonosult jó néhány ember céljával, és lehetővé tette, hogy több személyiség beszámolhasson saját jóságáról.
Kellenek nekünk, embereknek az ilyen szárnyas barátok. Általuk kifejezhetjük elgondolásainkat, segítő készségeinket, légitársaságunk magasröptű céljait.
Fecskénk – gyógyult karmolásokkal szárnyán és oldalán – kitűnő apropó-fecske. Vagyis olyan kedves, csivitelő lény, melyet mindenkor tenyésztettünk, tenyésztünk – és kézzel fogunk neki legyet.
Sorsa arra is jó, hogy ezáltal megfeledkezzünk általában a madarakról, melyeket senki sem akart megenni. Ha ezek megfagynak vagy a tengerbe vesznek, az a madarászok szaklapba kívánkozó belügye. De pártfogoljuk őket is, hulltukban, mert egy hozzájuk hasonlót meggyógyítottunk a világsajtó szeme láttára. Ez az egy, vatta között, pótolja a többieket, amelyek vízben vannak. A megmentett fecske a tipikus, a tengerbe potyogó ezer pedig csak érdektelen statisztikai átlag.
Fecskénk tulajdonképpen díszfecske. Mint aki segítségünk által lett hangadó, most már képviseli a többieket.
Egy fecske is csinál tavaszi sajtóvisszhangot, hírt a jó lelkiismeretről. Egy fecske is csinál reklámot. Így hát nem a szegény fecske, a mi szeretett fecskénk költséges megmenekülése az, aminek örülnünk kell.
De örüljünk annak, hogy a madárvédők madárvédelemmel is foglalkoznak. A légitársaság pedig nem gengszterek és kurtizánok képével kívánja felkelteni a figyelmet, hanem szegény, sokat szenvedett fecskénkkel.
A reklám lélektanát ismerve, megelégedve mondhatjuk: úgy látszik, a jóság már üzletnek sem rossz.
Repülj fecskénk gyógyult szárnyaiddal.
Megjelent A Hét I. évfolyama 6. számában, 1970. november 27-én.