Henryk Szeryng, a világhírű hegedűművész, rendkívüli követi kinevezést és diplomataútlevelet kapott hazájától, Mexikótól.
Diplomáciai föladata abban áll – amint ő maga mondja –, hogy az örömről és az emberi barátságról szóljon „a legnemesebb és a legáltalánosabb nyelven”, vagyis hegedűjének nyelvén.
Maga a kinevezés nem egyedülálló: Rubens is követi szinten képviselte országát. Diplomata volt Claudel és diplomata volt Blaga. A hatalmak mindig szerették az alkotó művész jelenlétével növelni fényüket. Védték a művészt, hogy kisajátíthassák. A művészet kisajátítása többnyire a védelmével kezdődött.
Szeryngnek nem a követi címe rendkívüli, hanem diplomáciai megbízatása. Egyszerűen a hegedűművészet gyakorlásával bízták meg, amikor azt akkor is művelné, ha történetesen tiltanák. Vagyis Mexikó kormánya elismerte, hogy a művész szenvedélye az országot szolgálja.
Modernség és latinos nagyvonalúság van a rendkívüli kinevezésben. A hatalom nem kíván mást a zenésztől, csak zenét. Voltak a történelem folyamán uralmi rendszerek, amelyek kevésbé mutatkoztak nagyvonalúaknak. A fasizmus a művésztől – művészetének engedélyezéséért – humanizmusának feladását követelte. De ne beszéljünk a hatalmi tébolyról.
Csak gondoljunk a hagyományos polgári rendre, ahol a művész pár mondat elmotyogásáért megkapta kinevezését. Például kinevezik a művészt művésznek. Hubay – a két világháború közötti Magyarország kiváló hegedűművésze – országos hegedűművész lett, néhány nacionalista közhelyért. Herczeg Ferenc, a nagy tehetségű író, a Bizánc szerzője, megkapta írófejedelemségi oklevelét, amiért vitézsújtásos bundában köszöntötte az ellenforradalmi rendszert. Ha őszintén tette, ez külön szolgálat, rendkívüli és szerencsétlen követség volt. De ismerünk színészt, akit antiszemita nyilatkozatai miatt nyilvánítottak – egyébként csak a nyilatkozat miatt jogtalanul – a nemzet színészének. Tudunk a nagy festőről, aki azáltal lett ismert, hogy megörökítette az ország vezérét.
Ilyen a hagyományos elnyomó rend. Megköveteli az egyetértést, azután elnézi az alkotó fölfoghatatlan munkáját. De nem tagadja, hogy csakis a fejbólintásért van szükség az alkotóra.
A mexikói kormány modernsége és latinos nagyvonalúsága abban áll, hogy minderről lemond. Szeryng nem mondja magát hálásnak. Nem dicséri a mexikói társadalmat. Mindössze a saját társadalmának nevezi, Mexikóról pedig – mellékesen – megemlíti, hogy a hazája. Szabad és tiszta beszédével nevezi hazáját emberhez méltó lakhelynek.
Jogosan vagy jogtalanul: ezt most nem vizsgálhatjuk. Mert nem Mexikó társadalmi helyzetéről, hanem az új rendkívüli követ megbízatásáról van szó. Természetesen nem szeretnék Mexikó állampolgára lenni. De tisztelem azt a kormányzati elgondolást, amely képviselőjét nyíltan elismeri képviselőjének. Fölismervén, hogy az egyén a hazáját amúgy is képviseli. Mint művész, mint katona, mint bölcselő és mint sportoló. Minden ember képvisel valamit. Hitet vagy hitetlenséget. Szakmát vagy tudatlanságot.
Láttam embert, aki egy mesterséget kompromittált. Láttam embert, aki egy szövetkezetnek szerzett becsületet. Szeryng megbízatása és útlevele távoli. De vonjuk le sokértelmű tanulságát. Fogadjuk el mi magunk is meg nem nevezett követségünket. Tartsuk magunkat egy hit, egy ország, egy nemzetiség képviselőinek. Úgy gondolom, ebben a követségben áll az emberség.
Csak az igazán ember, aki egy rendkívüli összefüggést képvisel.
Megjelent A Hét I. évfolyama 5. számában, 1970. november 20-án.