Vadgazdálkodási szakemberek megállapították, hogy a mesterségesen költött fácánok egymás közötti támadó kedvét megszüntethetik, ha a madarakra apró zöld szemüveget rögzítenek. A hír hitelességéhez – ne kerteljünk – kétség nem fér. Nehezen képzelhetjük el a pápaszemes fácánt: eddig csak a kígyók között voltak pápaszemesek. Ezeket viszont maga a korláttalan – tehát a pápaszemmel is korláttalanul rendelkező – természet ajándékozta meg.
De ezen kívül is, képzeletünk szárnyait megterheli a módszer születése. Vajon kinek juthat eszébe, hogy zöld szemüveget tegyen egy mérges fácán csőrére? Nem feltételezi-e ez a kísérletek egész sorát, a csizmás fácántól addig a fácánig, amely idegen tollakkal ékeskedik?
Számomra nem a hír igazsága a döntő, hanem az ötlet, az emberi elgondolás. Valóban: valahogyan evvel a módszerrel lehet megnyugtatni a fácánokat. Ha nem is a zöld szemüveg békíti ki őket a világgal, de valami hasonló. Kábítószert ugyanis nem lehet nekik adni, mert elkábulnak. Föl sem világosíthatják őket magatartásuk elmaradottságáról, hibás jellegéről – ami nem jellemzi a most élő fejlett fácánokat.
A fácánok ugyanis most élnek és teljességgel fejlettek. Egyébként nem tudnának pillanatnyilag verekedni. Ezért kell tehát valami, ami ha nem is zöld szemüveg ugyan, de olyan. Valami optikai eljárás, hogy a fácánok rózsaszínben lássák a világot. És egymást. Erre első látásra a rózsaszín szemüveg volna megfelelő. De lévén, hogy nem emberekről van szó, nem jó a rózsaszín szemüveg. Az ilyesmi idegesítő lehet a részükre. Mert ők mégiscsak fácánok. Rózsaszín szemüveg a búsuló egyénnek kell.
Viszont a fácán akkor boldog, ha a világot zöldnek, lombszínűnek látja. Valóban, az ember is sarjadó, zöldellő földet szeretne látni, ha fácán lenne. Ezért kell tehát zöld szemüveg a mérges fácánoknak, mert az nekik tulajdonképpen rózsaszín. Igenis, meg kell találni az eszközt, hogy a fácán úgy lássa a világot, mintha az a számára készült volna, igényei, színlátása és képzelete szerint. Vagyis valóban zöld szemüveg kell a fácánnak. Lássa a kopárságot is zöldnek és a mezőt is zöldnek. Tűnjék zöldnek a bokor és a vadász, hasonlóképpen a táplálék és tulajdon vetélytársa.
Nincs szebb, fácánibb, mintha az ég olyan, mint a spenót, a föld mint a spenót, és minden. Kivéve a spenótot, ami fekete, mert eredetileg sötétzöld. Természetesen ez nem zavarja a zöldet látó fácánokat, lévén, hogy mással táplálják őket. Zöld felhőket láthatnak, boldog órák szép emlékeképpen. Hamis színben láthatják tulajdon tollaikat is, amelyek olyanok, mint rejtekhelyük, tojásaik, társaik és létezésük egész célja. Gyönyörű volna ez a hamis világkép. Egységesebb, mint az igazi, mert az egyre sokszínűvé válik, sőt belevész a bonyolult fogalmakba.
Irigyelni lehetne a fácánok zöld szemüvegét, mert a nyugtalan értelem megbékélne, és lecsitulnának az ösztönök. Csak az a baj, hogy nem tudom elképzelni a fácánok zöld szemüvegét. Ki fogja ezeket újra a fácánok szeme elé illeszteni, ha lehullnak? És mi lesz, amikor hozzászoknak és azon át is színesedni kezd a világ? De a mesterségesen költött fácánok és a természetesen költött hírek mellé ne költsünk efféle kérdéseket.
Megjelent A Hét III. évfolyama 23. számában, 1972. június 9-én.
