Egy nyugatnémet újságíró közvéleménykutatást végzett az öregek között. Számos hatvan és nyolcvan év közötti asszonyt és férfit kérdezett ki jövőcéljaik felől. Az első, ami meglephet bennünket, hogy kivétel nélkül minden öregnek van célja. Minél fiatalabb az ember, annál kevésbé hisz az öregek céljában: néha, a saját céljában is kételkedik.
Ifjú koromban egyáltalán nem hittem, hogy az öregek akarnak valamit. Úgy hittem, állapotuk körülöttünk való tengődés, és mi magunk vagyunk azok, akikben kizárólagos céljukat látják. Elaggott rokonaimnak én magam vagyok az értelme, bánatomban ők is búslakodnak, örömömben madarat lehet fogatni velük. Minthogy számukra érthetetlen gondolataim vagy – mit kerteljünk – tiszteletlenségem elől a süketség bevehetetlen várába menekültek, úgy hittem, hogy jelenlétük látszólagos. Hajlott vállukkal, remegő kezükkel rég nem létező időket hordoznak. Elvásott testű bábuk, amelyek tulajdonképpen nincsenek is. Karjuk vékonyságát csak bő kabátujjal lehet időlegesen leplezni.
És íme, most kiderül, hogy ezek a csupa kabát, csupa kalap emberek tele vannak céllal. Szégyenkezve írom le: talán nagyobbat akarnak, mint a fiatalok. Vannak közöttük – körülbelül annyian, mint az ifjak között –, akik tanulni szeretnének.
Én magam is ismertem olyan öreget, aki hetvenkilenc éves korábanszerzett egy kezdőknek való francia nyelvkönyvet és naphosszat böngészte. A tüneményt aggkori elmegyengeségnek tudtam be, ami odáig fokozódott, hogy az öregúr egy idő után a haladóknak való könyvet is követelte. Ha jól emlékszem, erre már orvost hívtak hozzá, aki valerián-cseppeket írt fel a második kötet ellen.
Most meghökkenve olvasom, hogy az öregek bizonyos százaléka mániákusan tanul. Miért? – próbálom megfejteni. De nem tudom. Talán jobban szeretnék érteni a világot. Talán valamiféle tökéletességre törekednek.
Az újságíró nem érdeklődött. Nincs kizárva, hogy az öregek tudásvágyát magától értetődőnek találja. Azért akarnak tanulni, mert abban a szaktárgyban tudatlanok. És ilyenkor másképp nem segíthet magán az ember.
A következő szándék még különösebb. Az öregek nagy része utazni akar. Nem a rokonokhoz, gyermekeikhez, unokáikhoz, dédunokáikhoz. Csak egyszerűen utazni akarnak, más városokba, idegen vidékekre. Mert ezeket meg akarják ismerni. Utazni kívánnak az utazásért. Ők, akik két világháborút láttak – sőt egyesek végigszolgálták –, megtekinthették szülővárosukat lángokban, számtalan várost romokban: ők nem mondanak le az ép városok további megismeréséről.
Íme, számtalan szerény tanú hajlandó bebizonyítani, hogy szép a világ. Bár idealista gondolkodók vitatják a lét értelmetlenségét, a megismerés korlátait, a személyiség fikcióját – az öregek, a maguk biológiai gyöngeségükkel a pesszimista szemlélettel szerényen motyogva szembeszállnak.
A közvéleménykutató szerint a megkérdezettek közül egy se beszélt a halálról. Ezek az örök tanulók és vándorok nem ismernék a létezés esetlegességét, a romlás törvényeit? Amint az ismertetésben elemzik, az öregek elmenekülnek a kérdés elől. Visszavonulnak süketségük védelme mögé, értelmük gyöngülésébe. Bár lehetséges, nem akarják megnevezni a múlást, nehogy közeledjen, vagy úgy gondolják, minek emlegetni azt, amit amúgy sem lehet elkerülni.
Talán azért nem nyilatkoznak tulajdon távozásukról, mert ez nagy szó, és nem sajtóba való, apró szenzációk közé. De az is lehet, azért nem szólnak erről a végső szükségességről, mert durva, testi. És szégyellik.
Megjelent A Hét II. évfolyama 38. számában, 1971. szeptember 17-én.
