A világon évente sok millió olyan dísztárgy készül, amely Nofretete egyiptomi királynőt ábrázolja. Ezek közt vannak csatok, érmék, gyűrűk, fülönfüggők, karon lógók.
Ha egy város megkövülne, a jövő régészei azt gondolhatnák, hogy az emberek a köztereken Fiatot és Mercedest imádták, de otthon Nofretetéhez könyörögtek. Holott valójában a királynénak csak modern feje van.
A szobra nyilván régen is tökéletes volt. Az arc finomsága és merev egyszerűsége olyan nyugtalanító és fájdalmas, mint a nem romló szépség. De az egyszerű forma és a kifejezés merevsége félreértésre ad alkalmat. Mintha a királyné nem az idő fölött uralkodna, hanem csak magán. Fegyelmezett okosságával személyes titkait rejtegeti. Ezért lehet azoknak az eszményképe, akik nem tudnak magukon se uralkodni, és a világba éneklik vagy zokogják magánéletük közhelyeit. Így lesz az évezredek fölött időtlenül tekintő szobor a fecsegő világ bálványa.
Ez végül is nem kifogásolható. Véssék kőbe, kaparják műanyagba a nemes arcélt, ha az alkotók kifizetik az iparosok megfelelő adóját. Nofretete ipari kultusza tulajdonképpen adóhivatali kérdés. Számomra ott lett kínos az ügy, amikor Nofretetéről is megindult a fecsegés.
Egy Smith nevű tudós arra a következtetésre jutott, hogy a királyné magánéletét sötét foltok árnyékolják. Férje, a fáraó – az újabb hírek szerint – korlátolt, rossz megjelenésű úr volt. Ennek bizonyítéka elsősorban az, hogy róla nem maradt az utókorra művészi erejű szobor. Így természetesen érthetőbb Nofretete titokzatos arckifejezése. A királyné majdnem olyanná lett, mint egy híres filmszínésznő, aki rendszeresen megtölti a képes magazinokat kalandjaival. Nofretete azonban ezt hajdan mégse tehette, főként azért, mert a férje egyiptomi uralkodó volt. Csodálom, hogy egy világ, amely a királyné képét hordja a fülén vagy a hasán, kísérletet sem tesz bálványának védelmére.
Nofretete szépségének úgy látszik vannak iparosai és nyakban hordozói, de nem akad lovagja. Nem meglepő, hogy a hívek némán megalkusznak. Az eszményt könnyebb eldobni, mint a csecsebecsét. Nincs szándékomban párbajra hívni az egyiptológust, aki a csatok és függök mellé történelmi szenzációt is szállít. Csak a királyné gyámoltalan férjét sajnálom. A szegény, korlátolt Ekhnatont. Ez a gyámoltalan ember ugyanis – nyilván ostobaságból – megszüntette a papság uralmát. Hatalmi szóval – szűklátókörűen – kijelentette, hogy nincsenek sakálfejű istenek. A tanácsadók tiltakozása ellenére meghirdette az istenség egységét. Ezért már életében ostoba újítónak tartották. Sajnálom, amiért az elűzött papoknak lett végül is igazuk a világsajtóban.
Ez a szerencsétlen flótás újfajta művészeket is hívott az udvarába, akik természethűbb szemlélettel alkottak. Egyébként így született feleségének, a hír szerint kalandos múltú Nofretetének szobra is. A szenzációs kutatás nem tagadja a fáraó merész újításait, de azokat a feleségnek tulajdonítja. Így hát Nofretete titokzatos arckifejezése mögött egyéb is van. Nemcsak számtalan szeretőjére gondol, hanem azon is töpreng, hogy hány isten van. És itt az egységet vallja, ellentétben magánéletének több mint kettősségével.
Sajnálom Ekhnatont, aki az egy istent egyből elhitte, viszont a számtalan szeretőben végig kételkedett, noha ezek láthatóak is voltak. Így talán mégis megvan az a lehetőség, hogy a szenzációs történelmi leleplezés nem igaz.
A sajtónak dolgozó tudós szorgalmasan vizsgálta a luxori templom romjait. És úgy kukucskált át a köveken, mint a kulcslyukon. Én csak a szobor fényképeit ismerem. De a szobornak valahogy jobban hiszek, mint az alaktalan kődaraboknak. A szobor az időnek készült, a szenzációs elmélet viszont a divatnak.
Megjelent A Hét III. évfolyama 17. számában 1972. április 28-án.
A szerkesztő megjegyzése
Titok marad, hogy Bajor Andor ismerhette és ismerte is Nemes Nagy Ágnes megrázó versét…
Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton
Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom,
ki üljön fent és látva lásson.
A vágy már nem elég,
nekem betonból kell az ég.
Hát lépj vállamra, istenem,
én fölsegítlek. Trónra bukva
támaszkodj majd néhány kerubra.
És fölruházlak én, ne félj,
ne lásson meztelen az éj,
a szenvedést kapcsold nyakadra,
mintha kerek vércsík fakadna,
s az legyen langyos köpenyed:
szerettem növényeidet.
S helyezd el ékszeres szívedben:
hogy igazságra törekedtem.
Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,
és tedd hatalmas funkcióid,
csak ülj és nézz örökkön át.
Már nem halaszthatlak tovább.
