Egy merész építész villákat tervez a Földközi-tengerre. A villák lebegni fognak, a tulajdonosok pedig úsznak. Ezekhez a ringó Gulliver-házakhoz már a vegyészek az építőanyagot is létrehozták. Az építőanyag természtesen műhab, vagy polifajták.
Bár a tervek közvetlenül nem érintenek, lévén hogy szárazföldi létre kárhoztatott a mostoha sors: mégis komolyan érdeklődőm a lehetőségek felől. Sajnos a tengeri építészek címét nem ismerem, csak azt tudom, hogy Németország Szövetségi Köztársaságában laknak vagy lebegnek. így hát hiányos ismeretem miatt nem tudtam beszerezni az úszó házak árjegyzékét, noha a kérdés pillanatnyilag mindennél jobban érdekel.
Mint mondottam, érdeklődésem elsősorban elvi. A céggel nem akarok gazdasági kapcsolatot teremteni mint megrendelő.
De végül is valamiféle képet szeretnék kapni arról, hogy hol fogunk lakni száz év múlva. A haladás lelkes hívének tartom magamat, de bármennyire lelkesedem, sejtelmem sincs arról, hogy merrefelé tart az építészet. Sajnos az úszóház-tulajdonosok híre előtt kevéssel azt olvastam, hogy a városokat a levegőbe kívánják költöztetni és a lakosság repülni fog. Azok az emberek, akik mint lakók már többször repültek, könnyen nyilatkozhatnak a kérdésről. Én magam is jogosultnak érzem magam, hogy az efféle röpülésekről beszámoljak.
Nehéz ugyan a lakónak repülni, de az illetékes hatóság segítségével ez technikailag nem megoldhatatlan. A kérdést csak az bonyolítja, hogy a múlt heti cikk szerint az épületek búzakalász alakúak lesznek és a gabonaszemek helyén épülnek majd a lakások. Ilyen távlattal természetesen nehezebb repülni, bár a kalász tetején már eleve légikikötő lesz.
Ugyanakkor a hagyományok hívei — illetve a helikopterrel sem rendelkező ultramodern nincstelenek — a szalmán keresztül is fölszivároghatnak a búza-építménybe. A hírnek ez a részlete megnyugtatott: száz év múlva nyugodtan lakhatok a magasban és fölszivároghatok a leendő lakásba a szalmaszálon keresztül, mint az éltető nedű. Amikor a kérdéssel megbarátkoztam, újabb külföldi hír jelent meg. A városok igenis nem a felhők fölött lesznek, hanem a föld alatt. Természetesen vagyunk néhányan a világon, akik már laktunk pincében, és így a mélyen szántó ötlethez hozzá tudunk szólni.
Valóban meghúzhatja magát az egyén a föld felszíne alatt, sőt a sötétséghez is képes alkalmazkodni.
Csak az első napokban verik össze a fejüket a szomszédok, később már messziről elkerülik egymást. A híradásban engem az riasztott meg, hogy a föld alatti településeknek állítólag darázsfészek alakjuk lesz.Nem értettem, minek kell a darázsfészket a pincébe vinni, amikor az ilyesmi többnyire a padláson van. Nem fogtam föl, hogyan fogunk a mélységben zümmögni, és a sok egyforma rekeszben miképpen találunk haza. Amikor már-már megbarátkoztam a föld alatti várossal, akkor festették le a tenger alatti város szépségeit.
Természetesen a cikk igyekezett úgy lepingálni a nyálkás mélységeket, hogy az embernek kedve szottyanjon hozzá. Ismert dolog, hogy a polgári lakásközvetítés mindig így jár el, akár az egérlyuk, akár a francia császár szarkofágja kiadó.
Végül úgy döntöttem, hogy ha az emberiség a tenger fenekére költözik, én csináltatok magamnak a Duna mélyére egy garzonlakást.
Úgy látszik, az emberek hagyománytisztelő része szintén idegenkedett a víznyeléstől. Így születhetett meg az újabb terv a Földközi-tenger felszínének beépítésére. Vajon a Föld felszíne csakugyan annyira lakhatatlan, mint amennyire ezek a divatos építészek mondják?
Lehet, hogy lakályosabbá, emberhez méltóvá kellene tenni. De akkor talán inkább ezt kellene megtervezni vagy vizsgálni becsülettel.
Megjelent A Hét II. évfolyama 47. számában, 1971. november 19-én.
