Egy filmszínésznő kutyája rendkívül értékes ajándékot kapott.
Az ajándék egy kutya-könyv. Még pedig úgy kutya-könyv, ahogy vannak gyermekkönyvek, ifjúsági, úri leány, jó társaságbeli és züllött, csavargó könyvek.
A különleges ízléssel és szelíd szigorral megválogatott könyveket hajdanában az „ad usum delfini“ fölirattal látták el.
Ez nem azt jelentette, hogy a könyveket delfinek olvashatták. Hanem a delfin volt a francia trónörökös neve. Ma már sajnálkoznunk kell, amiért az olvasó delfinek a kinyomtatott szövegekből csak kismértékben ismerhették meg a környező világot. Ha a delfinek számára megjelentetett könyvek radikálisabbak tettek volna, talán nem kerül sor a francia forradalom legkínosabb jeleneteire. Mindenesetre az óriásponttyá nőtt király delfin korában megismerhette volna orvhalászatra hajlamos alattvalóit.
Úgy gondolom, ezt a történelmi hibát igyekszik mérsékelni a kutyái könyv. Bár nem ismerem a címoldalát, minden bizonnyal reá lehet nyomtatva a kiadó használati utasítása: „Ad usum canis“.
Könyv a kutya használatára. Hogyha a kutya kinövi magát, és uralkodó lesz, elnök vagy gumikirály, ne álljon a villanyfák tövében tanácstalanul. Már most, ifjú eb korában alkosson képet a világról, a kutyák utcasarki szövetségéről és a belső szenvedélyről, mely őket tavasszal a nyilvános – sőt sokak számára visszatetsző – közéleti szereplésre szólítja.
A kutya-könyvet – a jellemzés szerint – hozzáértők írták. A szellemi munka ezen sajátos terméke ebben különbözik a közönséges irodalomtól. Például a lepingált csontnak csontszaga van. Ez különleges technikai vívmány. Ismerek nyomdát, ahol a csontot – az utasítás ellenére – rezedával kenték volna be.
Csak akinek fogalma van a modern nyomdatechnikáról, az tudja igazán értékelni a csontszagú csontot.
A lelkesítő beszámoló még a macska képére tér ki. A könyvben ugyanis az is fölbukkan, természetesen macskaszaggal. Az olvasó kutya, a híradás szerint, erre különös lázba jön: morog, nyugtalankodik, nyakon akarja csípni a festett macskát.
Sajnos, ez eleve nem sikerülhet. Ha mégoly kitűnő is a kutyák számára kiadott könyv: nemez a művészet célja. Mert csak erősítenie kell a hitüket vesztett kutyákat, haragjukat, elhivatottságuk tudatát ideákkal szolgálva.
Elvégre is, macskát kergetni a kutya könyv nélkül is tud.
Hiba volna, ha a könyv ihletett és lelkes szerzője ilyen közeli célt tűzne a literátus kutyák orra elé.
De a könyv – a rövid ismertetés ellenére – bennünket, közönséges olvasókat is lelkesít. Cselekményt, hősöket, küzdelmet és megoldást sejtünk benne: Talán vannak, akik a megrágott csontot ízléstelennek tartják. De vajon emberi irodalmunkban az efféle értéknek nincs-e döntő
szerepe? Nagy regényeinkben – a legnagyobbakban is – jelen van a csont. Pénz, örökség, hatalom és tekintély formájában.
A Pénzt is rágták elődeink, jókora darabokat emésztettek el belőle, mielőtt elásták. A tekintélyt – származzon az égtől vagy munkából – általában vicsorogva nézik, és igyekeznek továbbállni vele. Ezért jobb az udvar sarkában egy lyukat kapni, és tekintélyünk maradványait elásni.
Ez a kutya-könyv egyik mondanivalója.
És ezután jelenik meg a macska, a kutya-népség ős ellensége. Csoda-e, ha az olvasó kutya morogni kezd, és neki akar rontani a könyvnek?
Itt sejtem a regény kibontakozását, A macskáról mindent föltételezni lehet: hihető, hogy nesztelenül jár a kutyák háta mögött, és ravaszsággal, hízelkedéssel elorozza a tezaurizált értékeket, a csontokat, a megrágcsált tekintélyt.
A macska a társadalmi regény bajba keverője, negatív hőse. Az ilyen hiteles, macskaszagú figurákat egy kutya se nézheti szelíden, ölbe tettlábakkal. Ezért ugat reá a megajándékozott olvasó erre a házi rémre, amellyel kihízelegte magának az ember jóindulatát. A könyv így hozza lázba kutya-olvasóit. De ez sem sajátos eset. Számtalan példája van a világirodalomban.
Ügy hiszem, Marlène Jobert ajándékkönyve nem ritkaság, nem formabontás, sőt a hagyomány kitaposott útjain húzza a pórázt. Az egyetlen kérdés, ami még földereng bennem, mellékes és talán nem is illik leírni.
Vajon szabad-e a kutyák részére könyvet írni, csonttal és macskaszaggal, amikor a világ tekintélyes része még analfabéta?
Megjelent A Hét II. évfolyama 25. számában, 1971. június 18-án.
