Olvasom, hogy egy nyugat-németországi áruházban komputer öltözteti föl a nőket. Olyan színű és szabású ruhákat ad, amilyenben a nők tetszeni fognak. Ha másnak nem, akkor a komputernek. Az eljárásra egyébként – a reklámon kívül – azért volt szükség, mert a legtöbb nő nem ismeri saját ízlését, és a vásárlás után jön rá, hogy a ruhával tulajdonképpen bevásárolt.
Ez a megállapítás mély pszichológiai megfigyelésen alapszik. De úgy gondolom, nem szorítkozik a nőkre és a ruhaiparra. Hanem általában ilyen a vásár és a vásárló. A vásárló többnyire bevásárolt, amikor lepengette tallérjait vagy kutyafogait. Hiszen hány kutyát kellett agyonütnie és iparilag földolgoznia, amíg futotta belőle egy divatosabb ágyékkötőre! A vásárló mindig utólag jön reá, hogy tulajdonképpen nem ezt a ruhadarabot vagy használati tárgyat akarta. De ilyenkor már nincs kutyafoga.
Vajon a lelkes polgárok, akik bármit megadtak a szabadságért, nem vásároltak-e be egy nem is egészen jól szabott császárságot? De amikor megvolt, már nem tudtak túladni rajta: összeszorított kutyafoggal viselték.
A közismert, banális eseteket azért idézem föl, hogy rámutassak a vásárlás lélektani törvényeire. Még az amerikai szenátus is becsapottnak érezte magát Alaszka megvásárlása után. Gúnyosan jégveremnek, a vételt kezdeményező szenátor hűtőszekrényének nevezték az arany és a kőolaj földjét. Más Alaszkát kívántak, zöldebbet és melegebbet.
Ezért nagy jelentőségű az áruházi komputer eljárása, amikor a vásárló hölgyeket megkíméli az utólagos gondoktól. A komputer nemcsak azt tudja, hogyan áll majd rajtuk a ruha. De azt is, hogyan érzik magukat benne. Csodálatra méltó előrelátás! És mindez szigorúan tudományos alapon. Ugyanis a gépet betanító szakemberek szerint a nők – mégpedig lelki sajátosságaik alapján – 18 fajta ízléstípusba tartoznak. Nem huszonegybe, mert az kártyajáték és nem tizenháromba — mert az szerencsétlen szám.
A géptől tehát azt is megtudjuk, hogy hányféleképpen látnak és választanak a nők. Szerencsére ez a szám sokkal kisebb, mint ahogy elképzeltük. Mi tudatlanok, az áruházi lélektan laikusai ugyanis már-már milliárdos lehetőségre gyanakodtunk tapasztalatlanságunkban. De nem: mert ízlés szempontjából csak tizennyolc féle nő van. Legalábbis Kölnben. Ahol vagy a nők születnek futószalagon, vagy a lélektan szakértői. Bár az is lehet: az áruháznak nem volt kifizetődő egy még bonyolultabb komputer megvásárlása. És nem a lélektani szakértőkhöz építtetett számítógépet, hanem a számítógéphez esztergályoztatott lélektani szakértőket.
Tisztán láthat-e ebben olyan valaki, aki gép nélkül gondolkodik? Fő azonban, hogy az áruház vásárlói meg vannak elégedve. Azonnal meggyőződtek egyéni ízlésük hiányosságairól, valamint a gép magasabb rendű ízléséről. Végül is, a technika századában kinek legyen ízlése, ha nem egy gépnek?
Különös tekintélytisztelet és magasrendű ipari önfeladás mutatkozik a tüneményben. Ha egy fejlett ízlésű ember ad tanácsot, az ma már vitatható. Az ilyen esetleg nem tudja, mit beszél. És különben se tekinthető illetékes hatóságnak. Véleménye egy a sok közül; pontosabban egy a tizennyolc közül, ha ugyan a férfiak között nincs többfajta ízléstípus.
A gép viszont tudja, mit beszél. Neki nyilván nincs egyéni ízlése: ezért nem vezeti félre azt, akinek szintén nincs. Mert be kell ismerni, hogy az önálló ízléssel rendelkező vásárló nem a géptől fogja megtudni saját ízlését. Ez olyan volna, mintha Fortuna begördülne egy játékklubba, mert egy húszast szeretne nyerni a szerencseautomatától.
Nem a gép alkalmazása az idő tünete, hanem hogy hisznek neki. És számtalan hölgy vásárol a gépi tanácsok alapján, mert saját ízlését még gépiesnek sem tartja. Lemondanak a választásról, mert ez tartalmazza a tévedés lehetőségét is. Utólag pedig megelégedettek: ruhájuk színárnyalatáért már nem kell magukat okolniuk. A gép választotta, a gép adta, és nekik kétségtelenül joguk van megfogadni a gép ízlésformáló útmutatásait.
De a gép tanácsai mögött hátha egy kereskedelmi csoport tanácsai bújnak meg?
Talán ezt a korszerű ízléssel megáldott egyén nem is mondhatja ki hangosan.
Megjelent A Hét III. évfolyama 10. számában, 1972. március 10-én.
