Olvasom, hogy New Orleans-ben számos fogyasztó húsmérgezést kapott a friss disznóhústól. A kutatás kiderítette a jelenség okát. A disznók a vágóhídig súlyos lelki megrázkódtatásokon mentek át, és a stressz hatása alatt lappangó fertőzés lángolt fül bennük.
Az ember, aki hajlamos a disznóban is embert gyanítani, első pillanatban bosszúra gondol. – Megehettek – mondja mindenik elszánt disznó –, de akkor rajtatok fog kiütni gyűlöletünk! Mi emberek valóban ismerjük a síron túl, a Vágóhidakon túl élő haragot, és ezért gyanakodhatunk a disznók vérbosszújára. Ez a feltételezés azonban bemocskolja és sárba hempergeti a nyomorult disznókat.
A disznók nem képesek gyűlölni bennünket sem a számtalan Disznóhizlalási Tanácsadóért, sem fajtájuk iránt táplált zavaros érzelmeinkért.
Nem haragszanak és nem bocsátanak meg, nem utálnak és nem szeretnek. Így nyilván nincs alapja a disznó-maffiának, lévén, hogy ez a tudatos szándékokat föltételezi, és mint ilyen, az emberi nem sajátja.
A kutatók – nagyon emberien – nem is kutatták a disznók titkos céljait. Mert nyilván nem az a kérdés, hogy a disznók min töprengenek. Hanem az, hogy miként okoznak szalmonella-fertőzést.
A kutatók megvizsgálták a disznók életkörülményeit. Megállapították, hogy a disznók tulajdonképpen úgy élnek, mint a nagyvárosi ember. Apró ketrecekben töltik hízó és szabad idejüket, lényegében szomszédjaikat sem ismerik. A disznólétnek eme unalmában elégedettek, amit időnként sírással-visítással fejeznek ki. Ez a hang, ami át-átszalad a hizlaldán, valamiféle disznó-szórakozást jelent. Ez a disznó-rádió, a disznó-televízió.
És a disznók ebben a disznó-kietlenségben egészségesek, mint a makk, amit sohase láttak, és amiről álmukban se tudnak már röfögni igazi disznó módra.
A sok elégedett disznó boldogan és töretlenül megy a halálba is, ha a halál helybe jön. Amennyiben a közelben vágják le őket, hálásak a disznók. Nem lesz mérges a húsuk. De nem bírják a teherautók rázását. A civilizált disznókon egy óra alatt csüggedés (stressz) lesz úrrá, és fellángol a rejtett fertőzés.
Tehát helyesen fogalmazva: a csüggeteg disznók nem akarják bántani a húsfogyasztó emberiséget. Inkább azt mondhatjuk: öngyilkosságot kísérelnek meg. Valahogyan lemondanak az életről, beszüntetik harcukat a rontó miazmák ellen.
Akaratgyenge, szybarita disznók kerülnek kés alá. Valószínűleg visítani se tudnak becsületesen. A kutatók, akiket a nyomorult disznók sorsa nem érdekel, csak azt javasolják, hogy a hizlalda legyen közel a vágóhídhoz.
Kiolvasták a disznók kívánságát lehunyt szemükből. Bár evvel a kérdés gyakorlatilag megoldódott, és a kutatók is ráleltek a fertőzés és a stressz kapcsolatára, számunkra mégis marad töprengeni való.
Miért fogadják el a New Orleans-i disznók inkább a kést, mint az utazás fáradalmait, az új környezetet és a rázást? Honnan van ez a disznó-érzékenység, amely a disznónak nem való bánásmódot önmérgezéssel torolja meg?
Fájdalmas kép, amikor a disznók megtorolják magukat a disznótoron! De végül csodálom az érzékeny disznókat, az ideg-disznókat, akik (szándékosan személyesítem őket) a kifinomult szellemekhez hasonlítanak Andersen Királykisasszonyához, aki hét dunna alatt is megérezte a borsószemet. Ilyen Királykisasszonyok a New Orleans-i disznók. Elvárják a tisztességet.
Megjelent A Hét I. évfolyama 9. számában, 1970. december 18-án
