Hollandiában a világon először nyomtatnak olyan papírpénzt, amelyet a vakok ki tudnak tapogatni. Vagyis nem lehet többé egy öt guldenest adni a vak embernek avval, hogy tíz guldent kapott. Az eljárás elgondolkoztató, számos megkárosított vakot és markába vigyorgó szélhámost gyanítunk a sajátos bankónyomtatás mögött.
De miután megtudjuk, hogy Hollandiában sincs több vakságtól szenvedő, mint más fejlett országban, és a népességre egyáltalán nem jellemző a szélhámosság, végképp nem tudunk eligazodni. A vakok becsapását miért pont ott próbálják megakadályozni, ahol kevés a vak és azokat tulajdonképpen alig csapják be? Vannak trachomás népességek, virágzó és fejlett szélhámosokkal elegyítve, rossz reá gondolni, hogy a vaktól már a félszemű is lop. Jó néhány elmaradt országban társadalmi kérdés a vakság, mégpedig olyan kérdés, amelyre csak a statisztikusok felelnek számoszlopokkal. Olvashatja, akinek szeme van.
És akkor előállnak a hollandok, akik civilizációjukkal kiűzik az öblökből a tengert, a helyén termőföldet, utakat és várost teremtenek, és éppen ők igyekeznek megvédeni a kevés vakot a számoszloppá nem emelhető szélhámosságtól. Miért van erre szükség?
Valószínűleg azért, mert még szerény keretek között sem kívánják elérni a bűn hullámát. Talán ezáltal épültek gátjaik is. Nyilván a szélhámosság veszedelmét társadalmi kérdésnek tekintik, és nem szégyellik álláspontjukat a papírpénzükön is kidomborítani. Evvel pedig súlyos bizonyítékot adnak, látszat szerint maguk ellen, a jövőnek. Ha évszázadok múlva a történészek megvizsgálják a fönnmaradt papírpénzeket, szemükbe fog tűnni nyomásuk furcsasága. Íme – mondhatnák majd első pillantásra –, Hollandiában erre is szükség volt! Úgy látszik, enélkül a jel nélkül a számtalan vakot a nagyszámú szélhámos kifosztotta volna! Viszont a világ többi részein vagy látóvá tették a vakokat, vagy leküzdötték a vaksággal való visszaélést. – Tisztelet a holland pénznyomtatóknak, amiért inkább törődnek néhány vak pénzével, mint saját eljövendő rossz hírükkel. Fontosabbnak tartják a tapogatózó fogyatékosok véleményét, mint azokét, akik a távolból azonnal és könnyedén félnek.
De csak a vak ítélet lehet értetlen. Amely tapogatózás nélkül elfogadja a kis címletű magyarázatot. Nyilván minden simaság és domborulat vallomást tesz a korról. De a sima bankó nem föltétlenül a világ becsületéről vall. Vallhat a közönyéről is. A domborulatok pedig elárulhatják, hogy valakik készek voltak mindenáron, aprólékosan védelmezni a tisztességet. Egyébként a hajdani pénzek vallomásai se közvetlenül hitelesek. Amikor Néró Róma város védőszellemének ajánlotta pénzeit, Rómát akkor gyújtotta föl. Caracalla, a testvérgyilkos császár a legjobb testvérnek vallja magát, Heliogabal, aki az idők szégyene volt, a korok dicsőségének.
Minden tett és minden szó vallomás és bizonyíték. De nem úgy bizonyítanak, ahogy kieszelték. Nem a pénzverők szándéka szerint. Tényekről árulkodik mindenik. Az igazságra utal végül minden hazugság, az álbölcsesség megnémul, a hallgatás utóbb kiabálni kezd. Talán a valóságban bízva merészelik a hollandok szélhámosságellenes jeleiket belenyomni a papírba. Mert ez inkább vall a becsületről, mint a szélhámosokról és a vakokról. Míg az igazán csaló társaság jele úgyis a csalásról árulkodna, még ha a becsület tükörképének nevezné is magát.
Nehéz a valót föltárni, de nehezebb megsemmisíteni. A hollandok technikai példát adtak, hogy ne csapja be senki a vakokat.
Most még egy föladat marad hátra. Hasonló egyszerű eljárást kell kitalálni, hogy a látók se csapassanak be.
Megjelent A Hét III. évfolyama 33. számában, 1972. augusztus 18-án.