Nemsokára beköszönt a szeptember. Jó, ne fussunk annyira előre az időben, de azért a szeptemberben született Bajor Andor megérdemli, hogy a három évvel ezelőtt, 2007-ben készített Színkép-különszám kapcsán megemlékezzek arról, mennyire kedvelt és dolgos munkása volt az azóta is veszteségként számontartott írónk a sajtónak és az irodalomnak. Az említett összeállításra Ágoston Hugó kollégám kért fel, aki szerkesztői elfoglaltsága ellenére is aktívan asszisztált a közös feladat elvégzésében. A Bajor-percepció alakulására és életrajzi kronológiára vonatkozó adatokat magam gyűjtöttem össze, s a felkínált laptér szorításához képest igyekeztem lehetőleg teljes munkát végezni.
Adalékok Bajor Andor irodalmi utóéletéről
Bajor Andor – sokunk Bandija, Bandikója – mindenképpen népszerű szerző volt életében. Bizonyítja ezt műveinek könyvészeti jegyzéke, de méginkább az a rendszeres jelenlét, amit a különböző lapgyűjteményeket böngészve (Utunk, Napsugár, Előre, majd RMSZ, Új Élet, Ifjúmunkás, Igaz Szó, Dolgozó Nő, Jóbarát stb.) nyugtázhat az olvasó. Csipkelődő derűjére, gunyoros lírájára rendszeresen számítottak szerkesztők és olvasók – legalábbis Erdélyben. Anyaországi betörése és elismerése ugyanis meglehetősen szerényen és viszonylag későn következett be, aminek a műfaj jellegzetességein túl (pl. hangsúlyosan helyi eseményekhez, vonatkozásokhoz kötöttség) esztétikán kívüli okai is voltak. Tény, hogy Bajor halála után a magyarországi jelenléte reprezentatívabbá válik, s idehaza is úgy tűnik, piacossága nem halványulóban: egyre-másra jelennek meg legjobb munkáinak újrakiadásai.
A kiadói jelenléten túl azonban igen jelentős az a mód, ahogyan irodalmi-kulturális műhelyeink kritikai szellemben, árnyalva tovább éltetik azt a Bajor-kultuszt, amely egy alapjában még kellően föl nem tárt, sajátos életműből hajtott ki.
Itt mindenekelőtt a Székelyföld következetes odafigyelését említenénk, amely idei szeptemberi számát hangsúlyosan a humornak, ezen belül a Bajor Andor-féle jelenségnek szenteli, változatos megközelítésben. A számból kiemelkedik Balázs Imre József tanulmánya, amelynek gerincét – hogy érdemes-e olvasni ma Bajor Andort – mellékletünk is átvette. A szerzőt különben mélyen és alapvetően foglalkoztatja a bajori életmű egész kihatása, bizonysága ennek az a tanulmányrészlet is (“Előrenyújtom orrom zászlórúdját”. Bajor Andor korai szatírái. Részlet egy hosszabb tanulmányból, amely a Sapientia Kutatási Programok Intézete támogatásával íródott.), melyet a Látó közölt pár éve, s amelynek közelítési módja nem a nosztalgikus, személyhez (is) kötődő felleltározás, hanem az értékelvű, művekre és összefüggésekre összpontosító kritikai elemzés.
Ugyancsak a Székelyföldhöz köthető – a Hargita Könyvkiadó révén – az az állandó figyelem, amit a Bajor-művek értékesítésében tapasztalhatunk.
Hasonló érzékenységet tapasztalhattunk az egykori Új Élet szerkesztői részéről: Nagy Pál válogatásában és gondozásában, Sütő András előszavával. Az Angyal Bandi illemtana, ha egyenetlen színvonalú is, egy letűnt folyóiratban megjelent sajátos Bajor-vonulatot érvényesít, benne olyan emblematikus verssel is, mint a rendszerváltozás előtti felfokozott emigrációra hajazó Kiszámolósdi (amelynek történetéről viszont éppen a friss Székelyföld-számban olvashatunk adalékot).
Az Ütünk anyagának kötetbe gyűjtése 2001-ben a teljes paródiakollekciót kínálja az utókornak, s egyetértünk Balázs Imre Józseffel, aki szerint ezáltal egy teljes irodalomtörténeti folyamat vált könnyen hozzáférhetővé, közkinccsé. Ugyanilyen értékes a Gloria-Kriterion közös cégjelzés alatt megvalósult Betűvetők becsülete című antológia (gondozta Dávid Gyula), amely Bajor cikkeit, esszéit, tanulmányait gyűjtötte be és rendszerezte irodalmi jelenségekről, illetve kortárs alkotókról, a megfelelő helyre illesztve az íróval készült főbb interjúkat is (Szőcs István, Huszár Sándor, Ablonczy László, Orosz György, Stanik István tollából). A kötet végén olvasható Bogdán László utószó szintén a Bajor-életmű korszerű értelmezésében siet segítségünkre.
Végül ne hagyjuk szó nélkül az RMSZ sajátos értékmentő kezdeményezéseit sem: bár az Előre Bajor-vonulatának felmérésével és elemzésével adósak vagyunk, a kilencvenes évek elején közzétettük a korábbi főszerkesztői cenzúrán fennakadt néhány írását, illetve a Színkép mellékletben Az író: a szem, a szemorvos és a szemüveg cím alatt Bajor-breviáriumot közöltünk folytatásokban az író legjobb, Előrében is megjelent írásaiból. (csg)
Bajor Andor életrajzi adatai
1927. szeptember 30-án született Nagyváradon. Teljes neve: Bajor Andor József. Apja törvényszéki bíró volt.
1934 Elemi iskolai tanulmányainak kezdete. Először a vincés apácák leányiskolájában, majd a várad-olaszi elemi fiúiskolában (Stark iskola) tanul, ahova édesapja is járt 1877-től 1881-ig.
1938 Megkezdi középiskolai tanulmányait a Gojdu Líceum magyar szekcióján.
1946 Érettségi vizsgát tesz a Nagyváradi Állami Magyar Gimnáziumban.
1947 Beiratkozik a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre. Filozófia-szociológia-esztétika szakon tanul, míg a szociológia szakot meg nem szüntetik; ekkor lélektant vesz föl helyette.
1949 Filozófia szakos gyakornok Gaál Gábor mellett. Ettől az évtől folyamatosan publikált.
1950 Tanársegéd Szabédi László világirodalmi tanszékén.
1951 Filozófiából államvizsgázik, mivel időközben mind a lélektan, mind az esztétika szakot megszüntették. Kinevezik tanársegédnek Nagy István mellé a magyar irodalmi tanszékre.
1952 Elbocsátják az egyetemről, mert nem tartják szellemi, tanársegédi, irodalomtörténészi munkára alkalmasnak.
1953 Földes László szerkesztőként alkalmazza az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál Kolozsvárott.
1956 (1984-ig) Ütünk címmel a kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk szilveszteri mellékletét írja. Itt jelentek meg paródiái kortársairól, az erdélyi magyar irodalomról
1957 Asztalos István hívására otthagyja a kiadót, és a Napsugár című gyermeklap szerkesztője lesz.
1962 Egy cikke miatt, amelyben javasolja, hogy a román és a magyar gyerekek kölcsönösen ismerjék meg egymás nyelvét, elbocsátják a Napsugártól, és visszahelyezik az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz.
1968 Távozik a könyvkiadótól, és saját kérésére alkalmazzák az Előre című napilapnál külső munkatársnak.
1975 Betegnyugdíjazzák (kényszernyugdíjazzák), mert ellenzéki magatartása miatt nem tudják a lapnál tovább tartani.
1990 Alapítója – és haláláig főszerkesztője – a Kolozsváron megjelenő Keresztény Szó című hetilapnak.
1991 Meghalt január 24-én a debreceni klinikán. Február 6-án temetik otthon, Kolozsvárott a Házsongárdi temetőben.
Művei
Pellengér. (Szatirikus versek antológiája – a szerzők egyike) Bukarest, 1955.
Kerek perec. (Irodalmi paródiák, karcolatok.) Bukarest, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, 1955 (1. kiad.); 1957(2., bőv. kiad.)..
Egy bátor egér viszontagságai. (Gyermekregény.) Bukarest, Ifjúsági Könyvkiadó, 1960 (1. kiad.); 1967 (2., bőv. kiad.); 1971 (3., bőv. kiad.); 1978 (4., bőv. kiad.). Románul: Felician cel năzdrăvan. Bucuresti, Ion Creanga, 1984.
Hétmérföldes csizma. (Mesék.) Bukarest, Ifjúsági Könyvkiadó, 1962.
Répa, retek, mogyoró. (Paródiák, szatírák, humoreszkek.) Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1962.
Napiparancs a hegedűhöz. (Publicisztikai írások.) Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1963.
Curcubeul. (Scrieri satirice. Ford. Aurel Buteanu.) Bucureşti, EPL, 1964.
Garázda Karcsi rokonsága. (Gyermekregény.) Bukarest, Ifjúsági Könyvkiadó, 1966.
Főúr, írja a többihez. (Elbeszélések, humoreszkek.) Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1967.
Pokoli különkiadás. (Paródiák, karikatúrák, karcolatok.) Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1968.
Raduga. (Ford. N. Stroe.) 1969.
Tücsök és bogár. (Szatírák és humoreszkek.) Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972
Hóvirágméz. (Mesék, karcolatok.) Bukarest, Ion Creanga Könyvkiadó, 1975.
Lelkek és pasasok. (Válogatott elbeszélések, karcolatok.) Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1975.
Az éjjeliőr nem tud aludni. (Karcolatok.) Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1976.
Szürke délután. (Komédia.) = Igaz Szó, 1977. 6. sz.
Marele coordonator. (Ford. Petre Tufaru.) Bucureşti, Kriterion, 1978.
Den Stier bei den Hörnern. (Humoresken und Satiren. Ford. Hans Skirecki.) Berlin, Eulenspiegel Verlag, 1978.
Jerarhicseszkaja lesztnyica. (Ford. T. Berindei.) 1979.
A csodálatos esernyő. (Elbeszélések.) Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1980.
Hézagpótlások. (Válogatott elbeszélések.) Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1981.
Abodi Nagy Béla. (Monográfia a festőről.) Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1986.
Mi a manó… (Mesék.) Bukarest, Ion Creanga Könyvkiadó, 1988.
Apróhirdetés. (Humoreszkek.) Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1989.
Részleges vízözön. (Válogatott elbeszélések, karcolatok.) Budapest, Héttorony Könyvkiadó, 1991.
Ima az üldözőkért. (Válogatott írások.) Stockholm-Budapest, Erdélyi Könyv Egylet, Minerva ny., 1992.
1 arany tálentom. (Elbeszélések, regénytöredékek.) Székesfehérvár, Vörösmarty Társaság, 1993.
Betűvetők becsülete (Cikkek, esszék, tanulmányok.) Kolozsvár-Bukarest, Gloria-Kriterion, 1996.
Ütünk. (Paródiák.) Kolozsvár, Gloria, 2000.
A kastélyunk. (Kötetben addig kiadatlan mesék.) Marosvásárhely, Mentor, 2004.
Angyal Bandi illemtana. (Humoreszkek, paródiák.) Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2005.
Április bolondja. (Válogatott novellák.) Budapest, Noran Kiadó, 2006.
Újrakiadások, halála után:
Egy bátor kisegér viszontagságai (Gyerekregény.) Budapest, Alexandra kiadó, 2000.
Mi a manó? (Mesék.) Csíkszereda, Hargita Kiadóhivatal, 2004.
Mióta nem tudnak számolni a varjak? (Válogatás a Mi a manó c. könyvből.) Kolozsvár, Koinónia Kiadó, 2004.
Az ezermester * A Valdemár-kódex (Regénytöredékek.) Csíkszereda, Hargita Kiadóhivatal, 2004
Egy bátor egér viszontagságai. (Gyerekregény.) Csíkszereda, Hargita Kiadóhivatal, 2006.
*
Holnap annak az apokrif interjúnak a közreadására kerítek sort, amely úgy készült, hogy Bajor műveiből vett, jelentéses idézetekhez Hugó „hozzáillő kérdéseket” gyártott. Ennek ellenére nem árultunk zsákbamacskát: eleve bevallottuk, hogy mi kérdezünk és az Életmű felel…
Illusztráció: Nagy Imre rajza Bajor Andorról
Bajor Andor helyett a Mű felel
Esetleges válaszok egy túlvilági interjú kérdéseire
Kérdeztük volna mi életében is – de még milyen szívesen! – Erdély nagy humoristáját és utánozhatatlan parodistáját, de akkor még nem volt nyolcvanéves. Azt reméltük, hogy ez a világot hozzánk képest furcsán – görbén? tisztábban? bölcsebben? – látó férfiú egyszer még lehet a mi Nagy Öregjeink egyike. A hézag annyi, hogy most, amikor ténylegesen is nyolcvan éve született, már csak bottal üthetjük a nyomát: mi kérdezünk, de helyette a Mű felel…
– Bajor úr, kezdjük egy számunkra államilag is aktuális kérdéssel: igaz, hogy ön hajóskapitánynak készült? És mi történt valójában, hogy nem lett az?
– Miután életcélom: a fölfedezés és a hajóskapitányság szemmel láthatóan semmivé lett, helyettes raktárnoknak alkalmaztak a Talált Tárgyak Megyei Kirendeltségéhez. Föl-alá sétáltam az esernyők, aktatáskák és kalocsnik között, és nem volt semmi dolgom. Az elveszett értékekről senki se tudta, hogy megkerültek – rajtam kívül. Számomra viszont a tulajdonosok vesztek el. Néha ugyan megjelent egy-egy izgatott ügyfél, és pótolhatatlan fényképeket, pótolhatatlan iratokat, szerelmes leveleket, találmányrajzokat és kincseket keresett. Ezek viszont nálunk nem voltak meg. Így jött egy béna és vak cigány is a mesterhegedűjéért, és egy ősz, hajlott hátú egyén a fiáért. Egyébként mániásak voltak. Tudták, hogy amit keresnek, nincs meg, de mégis keresték, megrögződött szokásból. Ez a keresgélés lett az életcéljuk, s mindenhová elvetődtek, így a megtalált tárgyak hivatalához is. (Pótolhatatlan értékek)
“Nem lehet félig kiásni egy lövészárkot!”
– Ön hogy látja: munkára teremtettünk, vagy valóban a Nagy Kiüzetés eredménye, büntetés a munka?
– Ismerek olyanokat, akik mindent elvégeznek, betetőznek, anélkül hogy elkezdenék. A világot abbahagyhatja az ember, viszont nem hagyhatja abba egy pék a kenyérsütést. Uram, nekem egyszer lövészárkot kellett ásnom, és amikor félig kész voltam, azt mondták, hagyjam abba. Azt képzeli, képes voltam megtenni? Megkérleltem az altisztet, hogy legyen szíve: mert nem lehet félig kiásni egy lövészárkot! (Beszéljünk idegalapon)
– Igaza van; abbahagyni nem lehet, de talán kivárni, késleltetni?
– Amikor megkérdezem: késik-e a vonat, már nagyon is sejtem, hogy késik. Mert egyébként nem a tájékoztató ablakán hajolnék be, hanem a vonatablakból hajolnék ki, nem tolonganék, hanem integetnék. Ugyanis az effélét akkor kérdezi meg a gyermeki lelkületű utas, amikor a vonat már egy félórája nem futott be. Tehát nem elegendő a válasz, hogy a vonat igenis késik, mégpedig azért késik, mert egyórás késése van. Hanem igenis mondjuk meg nyíltan az egyénnek: Te egyén, ne búsulj, mert a vonat késik s ami közeledik, az pontos idő szerint éppúgy nem látható, akár gyermekkorod, mikor szabályosan mozgó közlekedési eszköznek hitted a világot! Te egyén, hát tudd meg: minden megjön, ami késik, aztán elmegy, és akkor bezzeg jó volna, ha még késne! Lehet, szebb szavakkal kellene mindezt elmondani, a szívhez szóló beszéd is késik. Mert késése van. (Vigasziroda)
– Életünk tele lett fontoskodó igazságtevőkkel, ünnepélyes hülyékkel. Önbizalmuk korlátalan, mindenről késlekedés nélkül megmondják a tutit (talán még Bajor úr műveiről is). Ismerős önnek az ábra?
– Fölkeresett egy igen szelíd és udvarias fiatalember, bejelentette, hogy képzőművész, és karikatúrát akar készíteni rólam… Ezután leültem, és igyekeztem igen értelmes arcot vágni, hogy a művész láthassa egyéniségem lényegét. Sohase tudtam, mennyire fáradságos öt percig értelmet sugározni. Eddig lebecsültem a díszelnököket, a tiszteletbeli főnököket és a néma reprezentatív egyéniségeket, akik éveken át képesek ezt művelni arcizomsorvadás nélkül. Bennük valószínűleg valami radioaktív fluidum lehet, sokéves felezési idővel. Talán tíz év is eltelik, amíg egy ilyen sugárzó személyiség látszólagos jelentősége annyira lecsökken, hogy már ostobának érezzük. (Hogyan készül a karikatúra?)
– Karinthy Frigyes (az ön szellemi felmenője a filozófiát és költészetet ötvöző humorban) írt valami hasonlót – Lerajzolnak című krokijában –, nála viszont az (ál)karikaturista csak ürügyet keres, hogy véleményt mondjon az íróról. Mi hogyan alkothatnánk helyes képet a világról?
– Egyik ismerősöm órákig töprengett, bosszankodott, mígnem megkérdezte tőlem: mi a púp ellentéte? Ezen én is elgondolkoztam, aztán így válaszoltam: a púp ellentéte egy másik púp. Mégpedig: ha a háton van a púp, akkor annak az a púp az ellentéte, ami a mellen van. – De nem jön ki – mondta kétségbeesetten. Megnyugtattam: – Majd ki fog jönni; ha a háton van, akkor elöl, ha elöl van, akkor a háton. Várni kell – és kijön. – Igen, de hosszabb; tizenhárom betű! Aztán a fejére csapott: – Egyenes gerinc! Ezt kétségbe vontam. Az egyenes gerinc nem ellentéte a púpnak. Az egyenes gerincnek nincs is ellentéte: ahogy a gömbnek sem ellentéte a kilukadt disznóhólyag. Ha az egyenes gerincnek ellentéte van, akkor az a gerinctelenség… (Keresztrejtvény)
– Apropó, gerinc… Történt, hogy egykori barátunk, ön is ismerte, szóba hozott minket felfelé – hát lehet ilyet csinálni?.
– Igazi barátaink nem nyilatkoznak rólunk feletteseink számára, holott ezt a legtöbb másfajta barátunk mindenütt gyakorolja. Évek múlva is ugyanazt a szöveget mondják, és hangtalanul veszik tudomásul véleményünk változásait. (A könyv az igaz barát)
Az igazság és a tartozások
– Ön fájdalmasan korán itt hagyott minket. Hagyott-e hátra valamilyen földi tartozást?
– A család eléggé zavaros anyagi helyzetéből annyit hámoztam ki, hogy mindenkinek tartoztunk, még az igazságnak is… Családi értékeink közül főleg ezt a tartozást örököltem, bizonyára jobb lett volna, ha a múlt századbeli pipatórium marad reám, ami teli volt pipával és sárgarézzel. Nyugodt és kiegyensúlyozott bútordarab volt, olyan biztonsággal állott szépen faragott három lábán, mint Ferenc József trónusa… Sajnos, a pipatóriumnak nyoma veszett, és én csak annyival maradtam, hogy tartozom az igazságnak… Mások emlékeztettek reá, sőt a régi adósság címén rútul megzsaroltak: „Beszélje el, hogy tízéves korában miképpen szolgálta a tőkés földesurakat, mert tartozik az igazságnak, ismertesse kissé egyéni életfölfogását, ugyanis tartozik az igazságnak.” Ilyenkor többnyire kétségbeestem, és cudarul lódítottam, ha már kitudódott, hogy tartozom az igazságnak… (Tartozom az igazságnak)
– Ma is sokat beszélnek lódításról, összefüggésben egy másik kifejezéssel, amelyet az ön életművében nem leltünk fel: hogy elkúrtuk.
– A megriadt egyén fölfogása szerint sok apró lódításból teljesedhetik ki az igazság. Ez azonban nem volt így… Sok apró lódításból ugyanis végül egy óriás lódítás lesz, sajnos, mert már nyilvánvaló. Mert ha az ember lódít, akkor utána még inkább tartozik az igazságnak, de ha igazat mond, akkor annál inkább… Röviden arról van szó, hogy aki tartozik az igazságnak, az örökké tartozik a igazságnak. Ha megadja a tartozását, akkor hirtelen kétszer annyival kezd tartozni. (Tartozom az igazságnak)
– Életünk egyik nagy gondja az autó. Ha nincs, az a baj, ha van, még nagyobb baj…
– Autóra igen régóta nem gyűjtök. Az autó ugyanis nagy körültekintést, hozzáértést, türelmet igénylő ipar, amelynek hozama ugyan gyors, de a beléje fektetett sofőr nem mindig jön ki maradéktalanul. Az autónak kétségtelenül megvannak az előnyei – a hozama –, de amit hoz, azt eddigi megfigyeléseim szerint: el is viszi. Mindazonáltal az autót egy komolyabb egyéniség ma már nem nagyon nélkülözheti. Ugyanis az embertől bármikor megkérdezhetik régi ismerősök, barátok, nőgyógyászok, tücsök és bogár: – Na és hol van az autód? Mire az ember nem kezdhet el ötölni-hatolni az autó hozamáról, gazdaságosságáról, a befektetett sofőr kijöveteléről. Ezért már régóta próbálok venni egy üres karosszériát, és ha valaki érdeklődik, odavezetem és megmutatom. – Íme! Ez az autóm: de a múlt héten sétakocsizáson voltam vele Zilah környékén … (A kék Jaguár)
– Mondják, hogy ön egyszer beleült a fagylaltba, mint egyik paródiájának hősnője a salátástálba – majd a majonézbe. Utána ön odament a hideg ülepével a díszes összejövetelre szintén meghívott főcenzorhoz – akinek fennhatósága alá lapelődünk is tartozott –, és megkérdezte: “Kedves Árdeleán elvtárs, ön úgyis mindent kivesz, nem tudná kivenni ezt a foltot is?” Itt ülünk az új évszázadban, de a réginek a foltjait ki veszi ki?
– Az évszázadnak már-már mindene megvolt, olvastunk az évszázad bokszmérkőzéséről, szökőárjáról, rejtélyéről, lélektani föltevéséről. Volt az évszázadnak fogkrémje, botránya, egykerekű járműve. Hallottunk az évszázad betegségéről, gyógyszerének fölfedezéséről és ezzel kapcsolatosan az évszázad melléfogásáról. Volt nője is az évszázadnak, viszont nem az évszázad kötött vele frigyet, hanem egy bankár, s azóta sincs nője az évszázadnak, csak bánata. Bátran mondhatom, hogy már csak az évszázad üstököse hiányzott. De mert hiányzott, egyben várható is volt. Ugyanis az ilyen évszázados hiánycikkekről mindig gondoskodnak. Csak a köznapi hiánycikkek maradnak köznapiak. (Búcsú az évszázad üstökösétől)
– Akkor vegyünk egy köznapi hiánycikket: van még esélye a humánumnak? A felelősségérzetnek?
– A humánum könnyen válhatik cégéres humánummá. Van már boltunk, ahol humánumot is lehet kapni, akár Mona Lisa szappant. A humánumot különben a felszabadulás után tudomásom szerint senki sem tagadta. Senki, aki valamit elkövetett, nem tud szocialista elvekre hivatkozni, tehát ha jól megnézed, magától tette. Felelőssége legalábbis személyes. Soha senkinek sem diktáltak elvileg gonoszságot. Nem tudok esetet, hogy egy írót arra kényszerítettek volna, hogy szamárságot írjon. Amennyiben ilyent tettünk, lényegében önként tettük. Az esetleges diktálók ugyanis eltűntek, felszívódtak. Nekem is vannak írásaim, melyekkel ma nem értek egyet, és ezekért csakis én felelek. Nem állíthatom, hogy Bondács elvtárs diktálta, mert… ugyan mitől lenne hatalma Bondács elvtársnak a lelkiismeretünk felett?! (Vidám beszélgetés pánikról meg egyebekről – Huszár Sándor interjúja 1969-ből)
Ágoston Hugó-Cseke Gábor
Fotó: Nikolits Árpád
Megjelent Cseke Gábor urszu2 blogjában 2010. augusztus 9-én és 10-én. A hivatkozott képzelt interjú emlékezetünk szerint az Új Magyar Szó Színkép című mellékletének első októberi számában volt olvasható.
