Egy nyugatnémet cég évente több százezer kertitörpét állít elő. Mégpedig nem a fantáziátlan, témahiányban szenvedő humoristák számára, hanem a kertitörpepiacnak, az árucikket igénylő lakosságnak. Több szobrocska születik, mint amennyi ember, a pirossapkás manók ott posztolnak vagy bujkálnak a villák előtt, az elővarázsolt kertekben.
Mi – akiknek nincs ilyenfajta szobor-igényünk, se nyaralónk, se kertünk, igen olcsón gúnyolódhatunk a törpék elszaporodásán. Úgy hiszem, bátran beszélhetünk a törpék demográfiai robbanásáról, amely a pöttöm lényeket szétröpíti és leejti a rózsabokrok közé. Egyébként van ebben valami jellegzetes, az ember szemléletét, divatos szóhasználatát kifejező tünemény. Robban a világegyetem, az atom, a népesség, az ismeret. És mint kiderül, a törpék is robbannak, nem várják sorsukat ölbetett kézzel.
A hír sajnálkozással tölt el: kertitörpét életemben egyszer láttam, valóságos erdei manót pedig még annyit sem. A törpék népességének robbanása tehát egyáltalán nem jutott el hozzám, még a légnyomás se rázta meg ablakaimat.
Igazi bánatom nem a kertitörpék futó ismerete miatt gyötör: a tömegesen készülő szobrocskák hiányát aránylag könnyen fogom ezentúl is elviselni. De mélységesen bánt a valódi manók, tündérek és hableányok távolmaradása. Ők, akik barátságos titokká varázsolták az erdőt, megszelídítették a félelmetes gombákat és bújócskát játszottak velem a források körül – egy idő óta a létezés legkisebb jelét se mutatják.
Miféle rút rászedés ez?
Ha eltűntek a körömből, előzőleg miért ugrándoztak és táncoltak annyit meséskönyveim holdsütötte tájain? Úgy tűnik, a manók átrétegződtek. De valahogyan nem ütött be a számításuk, mert kénytelenek voltak elmenni közönséges gipsztörpének. Lehet, hogy külön kertjük van és ma már milliomosok. Viszont a gipsztörpe egészen más, mint a gombák alatt hűsölő manó. A különbséget nekik bizonyára nem kell megmagyaráznom. Életük értelmét váltották pénzre. Átalakulásuk sajnálatos, de nem példátlan.
Ha a hableány országot cserél, nincs kizárva, hogy sztriptízgörl lesz belőle. Bizonyára igen jól fizetett sztriptízgörl, mert a leggazdagabb urak is érdeklődnek azután, hogy milyen az, amikor a vizek tündére a fényszórók világában leveti pikkelyeit. Kérdés viszont, hogy utána magára tudja-e ölteni még egyszer? Azt viszont nem értem: a kerttulajdonosok miért nem szereznek igazi törpéket, gyermekkoruk csodálatos hőseit?
Mert minden bizonnyal ez az igazi szándékuk. A gipsztörpék ármádiája ebből a vágyból születik, a tiszteletreméltó figurácskák tulajdonképpen gyárilag előállított álmok. Pontosabban: pótálmok. Vagyis hamisak, mint egy vásári fénykép, amelyen az ember művi fogásokkal pilóta, huszár vagy medvevadász lehet. Megjátszhatja azt a hőst, amit életében sohasem tudott elérni. Sajátságos módon az igazi pilóta nem szokta lefényképeztetni magát papírszárnyú repülőgépen. A medvevadász se áll be pót-medvevadásznak. Általában ezeknek, az embereknek kevesebb háryjánoskodásuk van mesés tetteikről, mint egy-egy kis tisztviselőnek.
Mélységesen értem a gipsztörpék felvonulását. Pénzről adnak hírt, anyagi sikerekről. És az álmok csődjéről. Ahol az élet romantikája meghalt, ott gyárilag állítják elő. A figurák torzak és hamisak, de igazak a vágyak. Ne ítéljük el embertelenül a műmanók vásárlóit. Ha az ízlésük hazug is, valami embertelen szakadékot akar áthidalni. Sajnos, komikusan és sikertelenül.
Megjelent A Hét II. évfolyama 29. számában, 1971. július 16-án.
