Az Egyesült Államokban fölvették a harcot a kakasviadalokkal szemben. Fölmérgesített, borson és csípős paprikán nevelt rendőröket képzelek el, akiknek csizmájára vágósarkantyúkat kötöztek: valószínűleg ők próbálják összeszabdalni a kakasviadalokat. Amíg a szegény rendőröket csak mérgesítő magvakkal küldik a heccbe, azalatt a kakasviadalokat töméntelen dollárral táplálják.
Bár a fejlődés megátalkodott, sőt könnyen befolyásolható híve vagyok: szerintem nincs esélye annak, hogy a rendőrök a kakasviadalt széjjel rugdossák.
Talán azt sem illő emlegetnem, hogy az Egyesült Államok tarajosainak sorsa olyan kérdés, ami eddig még nem riasztott föl álmaimból. A szigorú valóság az, hogy az Egyesült Államok kakasai legalább tízszer inkább rikkantják föl az ott élő rossz alvókat, mint bennünket. A gyógyulás istenének eme szent madarai engem általában később ébresztenek, mint saját istenüket, melynek előbb-utóbb adósai leszünk, méghozzá éppen egy kakassal.
Ezek után nem árulok el titkot, ha a szent vagy prózai majorságot piaci árán becsülöm. Nem kívánom se halálát, se életét. Az ilyen esetlegességeket a háztartások igénye dönti el, végső esetben biztosítva a baromfi részére azt a kíméletet, ami a pusztulásra szánt életnek mindenkor kijár. Bár a kakas-hecc ádáz és fölösleges tünemény lehet, nem emlegetném föl, ha nem ment volna ellene csatába a fölizgatott rendőrség.
De a legmegrendítőbb hír az, hogy a rendőrök a viadallal szemben máris csatát vesztettek. Bár a harci kakasokat összeírták – és kétségtelenül öröm hallani rendőrök ilyen szinten való észbeli képességéről –, mégsem tudták a kakasviadalt megállítani.
A vesztes amerikai rendőrök valószínűleg megtépázva fordítottak hátat a csatatérnek. Ismétlem, nem kívánom a kakasok halálát, még úgy se, ha az a becsület és tarajos bátorság baromfilegelőjén fog bekövetkezni.
De vajon a kifent acél és a gyilkos számítás csak négyszáz kakas életét veszélyezteti-e? Ki vette a kakasokat hirtelen a szárnyai alá? Ki iktatta nyugodt lelkiismerettel az állatvédő kérvényt, honnan volt illő bátorsága a megrendült szívű hivatalnoknak? A mindennapok katonai híreiben, fölégetett falvak és elpusztított erdők világánál a kakaspártolók szövege valamiféle különös groteszk, elfogult hitvallássá válik. Meg lehet-e védeni négyszáz bajvívó kakast, amikor emberek, civilizált földek, lelkek pusztulnak el? Bombázáskor minden bizonnyal kakasok is repülnek a levegőbe égő tollal, örökre homályos szemmel. Valószínűleg bajvívó kakasok is omlanak köztük semmivé, félresikerült karrierű favoritok, melyek mérgükben csak az oktalan halált sarkantyúzzák. Szeressük hát a kakasokat. De ne tegyen köztük senki különbséget. Mert ha csak egyetlen vidék kakasait próbálja megvédelmezni elfogultságból és bebiflázott törvénytiszteletből: ott nem fog hatni sem az erő, sem a tekintély.
Ki hiszi el, hogy a más országot pusztító hatalom négyszáz majorság látványától meghatódik? És vajon tisztelheti-e ma valaki az állatvédő törvényt, aki egyébként semmilyen törvényt se tisztel?
A rendőrök ezért távoztak leeresztett csőrrel a kakasviadalok dühös híveitől. Bizonyára nem véglegesen: hamarosan visszatérnek és a törvény nevében lelakatolják, áristomba rekesztik a négyszáz kakast.
Valószínűleg sajtóügynökségek is közlik majd a szomorú eseményt, amely miatt tyúkok tömegei jutnak nehéz, elhagyatott sorsra. Viszont félek, hogy amikor a négyszáz kakas megvédését közli valamelyik hírügynökség, cserében tízszer annyi fölfoghatatlan embertelenséget hallgat el.
A valóságos események helyett így lépnek a kakasok a világtörténelembe. A tüneményt azonban céltalannak és időlegesnek tartom. A kakasok ugyanis mindig a hajnal hírhozói voltak.
Megjelent A Hét II. évfolyama 46. számában, 1971. november 12-én.
