Naponta kapunk hírt nevezetes épületek különös átalakulásáról. A kocsma, ahol a nagy szimbolista költő abszintját itta, múzeum lesz, a múzsák egykori lakhelye pedig mulató, karrarai márványpulttal és emelkedett bárszékekkel. Terpszichoré leányai mezítláb táncolnak, az új világ turistái pedig valószínűleg koturnuson közelednek feléjük.
Egyik barátomtól értesültem, hogy Tiberius császár kastélya jelenleg magánvilla, és a gyanútlan vándort csak a „Vigyázat, a kutya harap“ évezredes szövege figyelmezteti, hogy előkelő falakhoz érkezett.
Magam is láttam ősi templomot, amely megnevezhetetlen keveréke volt a zarándokok végcéljának, a dicső császárok nyugvóhelyének és a szent csecsebecsék kereskedelmének. A kapucinus atya azon a címen árusította a képekre pingált halálfejeket, hogy ezek a garasok tartják fönn Mária Terézia és a jó emlékezetű lotharingiai Ferenc koporsóját.
Ha Mohamed koporsójának lebegését a középkorban az ördög művének hírelték, ez még mindig elfogadhatóbb érv volt, mint amikor a fönnmaradást az aprópénznek tulajdonítják. Az ördög ugyanis nem konvertibilis.
Úgy hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy a világ épületeinek jó része funkciózavarban szenved.
Számomra eddigi életemben az volt az első képtelenség, amikor egy dombon levő temetőt átalakítottak harcmezővé, és a kriptákból lövöldöztek, mintha azok legalábbis erődítmények lennének. Hogyan – tört föl bennem a kérdés –, hát már a temetőben is lehet öldökölni, és a sírok között is ott lehet hagyni a holtakat temetetlenül?
A francia–porosz háborúban történt ez a kollektív érzelmi háborodás, a helyek, falak, építmények végzetes összezavarása. A tájékozódás képességének ez a fogyatékossága azóta is fejlődik a világban: oltárok, pultok, illemhelyek és kirakatok végzetesen összecserélődnek. Bámuljuk a ragyogó üveget, a mögötte rejlő aranyat, ezüstöt és karbunkulus fogantyúkat, mígnem hirtelen rájövünk, hogy Krőzus kincseskamarájának közepén egy kétes ízlésű polgárt kényszerített oroszlánlábú trónusra a gyarló emberi szükség. Nem kirakaton bámészkodtunk s nem egy polgári magánlakás árukiállításán.
A fogyasztó ember riadalmának egyik forrása talán az lehet, hogy nem tudhatja, mit lát, mitől is szomjas, és valójában hol ül. Szemfüles kereskedők alakítják a közvetlen világot amolyan anti-Potemtkin-faluvá, ahol talmi díszletekkel takarják el a valóságos történelmet. Nem csodálkozhatnánk rajta, ha a Kheopsz-piramist színes műanyagba burkolnák, lift vinne a tetejére, ahol a látogatót lengő szakállú, üvöltő énekesek fogadnák, görlökkel.
Hillheim börtönét éppen most alakították át első osztályú szállodává. A törvényszék termében előkelő éttermet rendeztek be; a Bírák szállója különleges mulatóhely kiválasztottak számára.
A hír megható volna, ha nem lenne ez is apró részlet a világ kereskedelmi átalakításában az átlagturisták szája íze szerint. Íme: szórakozó hellyé lett a börtön, amelyben egy cellát érintetlenül meghagytak – mint írják, az érdeklődők kedvéért. Ez adja majd a szálló különleges jellegét, azt a színt, amelytől mélázni, filozofálni és rémüldözni érdemes.
A szálló megszületése azonban nem jelenti a börtönök halálát. A rabokat egyszerűen más börtönökben tartják, olyanokban, amelyek kevésbé romantikusak és választékosak.
Nincs szándékomban perük újrafölvételét kérni: minden bizonnyal megrögzött gonosztevők vannak közöttük.
Csak a szálloda keletkezése tűnik csudálatosnak. Mert azt a látszatot kelti, hogy egy börtön szabad emberek nyugovóhelyévé válhat. Átalakítható, valamiféle rejtélyes építészeti édenné. ketrec-kombinátból.
Az ötlet nem eredetibb, mint a lovagvárak átformálása sörpincévé. Egyik a bűnt, a másik a történelmi múltat födi el vagy méri ki butéliában.
Igenis, legyenek börtönök a gonosztevők számára, addig, amíg az emberi lelemény a megfékezésükre nem talál humánusabb formát. És ne legyenek börtönök, ahol falak közé próbálják zárni a lelket, a világ gondját, a néphez hű meggyőződést.
Nem hiszek az eladható, renoválható, turistaközponttá népszerűsíthető börtönökben.
Az eszméket lelakatoló zárkák nem kereskedelmi meggondolásokból tűnnek el. Nem az ügyes vállalkozó, hanem maga a türelmes, kereskedelmi érzék nélküli nép lát hozzá az átalakításukhoz, saját építészeti elgondolásai szerint.
Így formálta át a francia forradalmi tömeg a Bastille-t. Nem ivót és nem szállodát alkotott belőle, hanem szabad térséget, ahol a szellő jár és süt a nap. A nép zúzta össze a Péter-Pál erőd ajtait is semmi esetre sem avégett, hogy a börtönben fejlődjön ki az idegenforgalom. Hanem csakis azért, hogy megszüntesse a rabszállító kocsik forgalmát.
Es Doftanát is a nép tette börtönmúzeummá. Nem kirakattá, nem gazdagok kirándulóhelyévé. Csak megőrizte, romlásából kimentette. Lássa az utód, honnan indult a lelakatolt gondolat, hogyan akarták az ország hajdani urai ketrecbe zárni a lelket.
Ez az elnyomó börtönök igazi történelmi fejlődése, a sötétség tűnésének valóságos útja. Minden reklám, bárszék, ész-zsibbasztó muzsika: csak ügyeskedés. Hamis kereskedelem, kicserélt vagy összezavart emlékekkel. Szemfényvesztés, amely történelmi látásunkat lopja ki.
Megjelent A Hét II. évfolyama 19. számában, 1971. május 7-én.
