Természetünkből következik, hogy kérdéseinket nem a megfelelő környezetben tesszük föl. Vannak, akik a talponállóban kérnek jogi tanácsot egy ittas kőművestől, ahogy voltak, akik a Szent Hivataltól szerették volna megtudni a bolygók mozgástörvényeit. Az ittas kőműves ugyanis hamarább ad jogi tanácsot, mint egy ügyvéd a Szent Hivatal pedig egyértelműbben tudta a Napot megvilágítani, mint egy fizikus.
Ilyen megindító biztonsággal és szolgálatkészséggel kérdezték meg egy hamburgi gimnázium polgári származású tanulóit a középiskolai oktatás átszervezéséről. Természetesen egy népszerű újság munkatársai voltak a kérdezők. Akik a gyermekek válaszaival az olvasókhoz fordultak, mint a közoktatás magasabb – még a gyermekeknél is illetékesebb – fórumához.
A gyermekek válaszai meglepően mértéktartóak, ahhoz képest, hogy közoktatási tanáccsá léptek elő. Ha egyenesen az olvasókat kérdezik meg az újságírók, valószínűleg meglepőbb szövegeket hallottak volna. Ez érthető is: a gyermekeknek vannak bizonyos ismereteik a tanügyi föladatokról.
Ezért csak olyanféle kívánságokkal álltak elő, hogy töröljék el a tantervet, adjanak a diákoknak több szabadságot és cserében ne adjanak jegyeket. Mert ők nem eléggé szabadok. Meggondoltságra vall azonban, hogy az iskolát nem akarják megszüntetni, az igazgatót nem kívánják titkos szavazással választani, és nem törekednek a tudományok fölosztására. De erőteljesen kifogásolják, hogy az egyetemi fölvételin valamiféle árukapcsolás van: a szakon kívül más tantárgyakból is kell vizsgázniuk.
Ezen kívül beszámolnak a hasisszívással kapcsolatos tapasztalataikról. Mint kiderül, ezt félrehúzódva, rejtőzködve művelik, mert nem akarják, hogy egy-egy tanár emiatt gunyoros megjegyzést tegyen. Ez nyilván sértené a fejlődő lélek érzékenységét és szabadságát. A diákok általában csak mérsékelten fogyasztanak kábítószert. Talán csak inkább felnőtt mivoltuk bizonyításáért, mint a boldog kábulatért.
Általában nem is helyeslik a mértéktelen kábítószer-fogyasztást; szerintük egy jólnevelt diák kerüli az efféle túlzásokat. „Azok a tapasztalatok. amelyeket a morfiummal szereztem, hozzásegítettek ahhoz, hogy valamennyi kábítószertől megszabaduljak“ – mondja az egyik. Valójában az lehet a benyomásunk, hogy a fiú nagyzol. Nem is szedett annyi kábítószert, mint amennyire mondja. Csak dicsekedni akar tapasztalataival. Lehet, nyelt LSD-t, szippantott kokaint, adott be magának heroint, pipázott marihuánát. De amikor az „összes kábítószerek”-ről beszél, akkor csak nagyfiúnak akarja mutatni magát társai és a sajtó előtt. Akik nyilván szintén szedegettek ezt-azt, de ők se szokatlan mennyiségben. Még talán a sajtó nyelhetett valamit, amikor a derűs beszélgetést beleénekelte a világba. Mégpedig avval a kommentárral, hogy „a hasis egymagában nem veszélyes, nem vezet erősebb kábítószerekhez”.
Ezek után én is bátran elmondhatom orvosi szakvéleményemet: a hasis igenis veszélyes, különösen középiskolás diákok számára. Felnőtt újságírókkal lehet más a helyzet: náluk legfennebb avval a következménnyel jár, hogy érzéki csalódások rabjai lesznek riportjaik végkövetkeztetésében.
De a diákok semmi esetre se vágtak be éppen annyi kábítószert, mint ahogy nagyfiús vallomásukban állítják. Az azonban kétségtelen, hogy a mérlegre tett hamburgi iskolában olyan szabadság uralkodik, amilyenről kábítószer nélkül nehéz fogalmat alkotni. A tünemény talán mégis jelzi a szavak viszonylagosságát. Mert ha valaki kétszer vesz az étkezde krumplileveséből, az minősülhet önzésnek és közösségellenes mohóságnak. De ugyanakkor, ha valaki polgári atyja tisztes keresetéből kábítószerre valót lop, az lehet átlagos és megjegyzést sem érdemlő eljárás.
Íme, minden a helyen, az időn és az újságírókon múlik.
Megjelent A Hét III. évfolyama 14. számában, 1972. április 7-én.
