Olvasom, hogy három New York-i állatkerti krokodilt és négy hasonló beosztásban működő alligátort Floridába szállítottak, ahol elbocsátották őket.
Nyilván a megkérdezésük nélkül. Ebből azonnal megértjük, hogy a krokodilus Amerikában már nem számít vezető rangnak, társadalmi előkelőségnek. Tehát hiába is próbált volna megmozgatni minden követ a krokodilus: így is, úgy is mennie kellett. Méghozzá tíz évi önzetlen hüllőtevékenység után. Ami ritkaságnak számíthat az adminisztráció és az állatkertvezetés történetében.
Az elbocsátottak Florida egyik védett területén folytathatják számomra kevéssé vonzó szakmájukat. Továbbra is krokodilusok, illetve alligátorok maradnak: a NewYork-i Bronx Zoo szakemberei, úgy látszik, messzemenően figyelembeveszik a hét szörnyeteg egyéni képességeit. Ez megnyugtató. Végül is legalább a hüllőket nem éri jogi sérelem. Bár elképzelhető volna, hogy a krokodilokat és alligátorokat közönséges gyíkként alkalmazzák. A világközvélemény hallott már ilyen sajnálatos esetekről…
Amikor naponta olvasunk messzi országok gondjairól, munkanélküliségről, átképzésről, elbocsátásról – a krokodilusok búbánata semminek tűnik. Sőt, azt mondhatjuk, hogy legalább ennyi ki is jár egy árufogyasztó, modern tömegkrokodilusnak.
Amiért mégis megeshet rajtuk a szív, az elbocsáttatásuk homályos indoka. A szerencsétleneknek azért kellett Floridában próbálniuk szerencsét, mert hajdanában a kijelölt vidéken rengeteg volt a krokodilus meg az alligátor. De az egész díszes társaság a civilizáció áldozatául esett. A krokodilusok ugyanis nem tudták olyan gyorsan bekapni a civilizáció képviselőit, mint ahogy azok lőtték őket, így elvéreztek az egyenlőtlen küzdelemben. És most az elbocsátottak fogják föleleveníteni a hősi kort, a hüllők homéri idejét, amikor még állt a mocsárbeli Trója. A szakemberek ugyanis remélik, hogy a vidéken elbocsátott hét telepespionír benépesíti majd e vizeket, és föltámad ismét az aranykor.
Így hát az elbocsátott hüllők tulajdonképpen átmeneti nemzedéket alkotnak a dicső alligátormúlt és az eljövendő krokodilus-mennyország között. Gazdag hüllőelődök és boldogságban sütkérező hüllőunokák Floridájában nekik kell vállalniuk a missziót. Szaporodniuk kell, mert ezt a fáradtságos történelmi munkát rója reájuk a Bronx Zoo és a természetvédelem. A szaporodási alkalmazottaknak össze kell szorítaniuk éles fogukat, hogy eleget tehessenek komor, de mégis fölemelő hivatásuknak.
Én bízom a krokodilusokban. Már bizonyára megértették tennivalóikat, és föladatuk magaslatán fognak állani, bármilyen nehéz is legyen az. Én már látom az időt, amikor a védett területen annyi lesz a krokodilus, hogy a napra lehet majd nézni, de a krokodilusokra nem. És akkor ismét tanácsot tart a Nagy Állatkerti Igazgatóság: izgatott szakértők kimerítő beszámolókban mutatják ki a helyzet képtelenségét. El lehet-e nézni, hogy annyi legyen a krokodilus? Pusztán szakértői szempontból, az élőlények közötti egyensúlyt figyelve kénytelenek lesznek kijelenteni, hogy ami sok, az sok. És a sok még a hüllőből is megárt. Így változik át az aranykor kezdete a krokodilusok gatyaremegtető napjává.
Irtani fogják az elbizakodott hüllőket, az állatvédelem vakon és önzően engedelmes teremtményeit. És a vadászat után hét hüllőt ismét fölvesznek a Bronx Zoo-ba, ünnepélyesen, körültekintő gondoskodásból. Evvel jelzik majd, hogy a hüllőkkel kialakult háborúság nem volt elvi természetű.
És ugyanakkor szükséges is megmenteni néhány alligátort és krokodilust a jövő számára. Amikor megint ünnepélyesen el lehet őket bocsátani. Ezért a szomorúan bizonyos távlatért érdemlik meg a krokodilusok az őszinte vagyis nem krokodiluskönnyet…
Megjelent A Hét III. évfolyama 7. számában, 1972. február 18-án.
