Most jutott el hozzám a Beatles-együttes egyik tagjának önleleplező nyilatkozata.
– Nem hiszek a Beatlesben – vallja, sőt, Beatles-stílusban énekli John Lennon.
El tudom képzelni, hogy ez egyeseket megdöbbent, sőt úgy hat rájuk, mintha a hívek előtt megjelenne az Atya és lemennydörögne: – Nem hiszek a szentháromságban!
A hasonlat azonban megtévesztő, sőt ha szabad azt mondanom: laikus. Mert hát mi módon lehet hinni a Beatlesben? A sokat emlegetett szent tehenekben való hitet nevezhetjük korszerűlennek, gazdaságilag károsnak, sőt különösnek. De egy pillanatig se érzem lehetetlennek, hogy vannak emberek, akik hisznek a szent tehenekben. És ha egy ilyen hívő elvesztené a hitét és erről a sajtóban nyilatkozna, megrendülést éreznék. Noha előző hitét nem tudtam vele megosztani, sőt, gyanítottam a szent tehenek hitbeli ügyében valami komikumot. Ez a nyilatkozat másfajta és más természetű hitevesztés, reklám-aposztázia.
Először a gitár dalnok hitehagyásából tudom meg, hogy eddig hitt valamiben. Mégpedig nem a sikerben, a hirtelen keletkező vagyonban, hanem a Beatlesben, az együttes szentségében, illetve az együttes szentjeinek egyességében. A hitehagyónak nem voltak hittételei, amelyeket valaki megcáfolt vagy egy nyers hitvitában darabokra tört. Az énekest nem nevezték bihalnak, és nem fúrtak az orrába karikát, hogy elvezessék tévedéseinek szénakötegétől, így hát benső lelki fejlődésről lehet kizárólag szó, amelyre a szentek történetei is gyakran szolgáltatnak példát.
A hitehagyott – a születő szentek hagyományait követve – megvallja bűneit. Mégpedig mintha a megigazulásban társait is képviselné – az egész együttes bűneit sorolja föl.
A kalandregény-olvasók és a gyóntató papok közös véleménye szerint semmi se unalmasabb, mint a bűn. A bűnösök gyermeteg és alaktalan vallomása sokkal inkább vált ki langyos közönyt, mint részvétet vagy érdeklődést. Miután a kiábrándult énekes vallani kezd társai nevében, nemcsak kényelmetlenül érzem magamat, de egyben irigylem a vízállásjelentés hallgatóit.
Nem értem, miért használt az együttes kábítószereket, és miért nem húzatta ki vagy tömette be inkább a fogát. Akkor legalább megtudhattunk volna érdemben valamit, és az élménynek talán lett volna valamilyen személyes jellege, így azt hallom, ömlesztve, amit állandóan írnak a nyugati ifjúságról.
John Lennon ezután az orgiák ismertetésébe kezd. Vallomása és bűnbánata szerint az együttesnek rendszeres, titkos és az olvasó számára hátborzongatóan unalmas orgiái voltak. Az önleleplező nyilatkozat egyetlen érdekessége maga a szó, amelyhez romantikus elképzelések társulnak. A továbbiakból azonban kiderül, hogy a hitehagyott énekes a szavaknak nem mestere.
Intimitásai legfennebb arra alkalmasak, hogy szégyenkezve elpiruljunk. Felvetődik a kérdés: ha a hívő együttes ilyen orgiákat rendezett, milyenek lesznek az orgiák, amikor már önmagukban sem hisznek?
De ezt már ne találgassuk. Elégedjünk meg a különös tüneménnyel, hogy a hitetlenség se lehet tökéletes, a cinizmusnak is vannak áthidalhatatlan fokozatai. Vagy a hitbeli válságban kereskedelmi trükköt sejtsünk, amellyel a sikeremberei most titkaikat árulják?
Anglia eme énekes lordjai, úgy látszik, egészen más fegyverekkel küzdenek, mint a hajdani nemes urak.
Megjelent A Hét II. évfolyama 35. számában, 1971. augusztus 27-én.
